Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Egy elsárgult, szétfoszlott, szakadt telefonos notesz – ez maradt meg nyolcvankilencből. Igaz, nem is nagyon maradhatott más, hiszen naplót sohasem írtam (egyesek szerint pedig de, csak szeretem publicisztikának álcázni), a határidőnaptáram pedig áldozatul esett egy rapid munkahelyi konfliktusnak. (Nem kell megijedni, nem vágtam senkinek a fejéhez, egyszerűen csak otthagytam – az állással együtt.)

Szóval ez a notesz maradt, amely valahogy megőrizte a nyolcvankilences állapotokat. Ezt lapozgatom mostanában, merengve, csodálkozva, szomorkodva – s közben persze fiatalodva is két évtizedet. A notesz viszonylag pontos képet rajzol, hisz nyolcvannyolc karácsonyán kezdtem beleírni (akkor kaptam ajándékba), és bár időnként későbbi jelek is kerültek bele, kilencven elején tartalékállományba helyeztem: áttértem egy vékonyabb, kezelhetőbb regiszteresre, amelyet könnyebben elrejthettem a zakóm belső zsebében, ez pedig az aktatáskám mélyére került, végszükség esetére.

A belső borítóra, nyitásként, felírtam a saját telefonszámomat: úgy látszik, már akkor is ennyire bíztam a memóriámban. A szám ma is él, igaz, kapott egy büszke hármast kezdésnek – merthogy akkoriban még hatjegyűek voltak a pesti telefonszámok.

Az „A” betűs nevek sora Ancsel Évával kezdődik. Ez meglep egy kicsit, hisz magam sosem tartoztam a szelíd szavú filozófus rajongóinak táborába. Arra sem emlékszem, hogy valaha felhívtam volna. Ismertem, persze – hisz őt mindenki ismerte akkoriban –, de a száma valahogy oldalágon kerülhetett a noteszembe. Vagy csak úgy, kötelességszerűen.

Végtére is egy kulturális folyóirat szerkesztője voltam, illett, hogy ismerjem a szellemi elit telefonjait. E tekintetben nem lehet panasz a noteszre, hisz – találomra, csak a „B”-nél – Bródy Jánostól Bécsy Tamáson és Békés Pálon át Bodor Ádámig meg Balassa Péterig megannyi kiváló ember utolérhető volt általa. És ha már Balassáról esett szó, csöndesedjünk el egy pillanatra. A noteszben négyszázhuszonnyolc név szerepel (maguk is folyton megszámolnak mindent?), és több mint kétszáz név birtokosa már nincs az élők sorában. Pedig de szívesen felhívnám ma is Berkes Erzsit, Boros Pistát, Bozóky Évát, Balkay Gézát, Csiki Lacit, Demény Pált, Eörsi Istvánt, Ember Máriát, Gábor Miklóst, Janikovszky Évát, hogy csak az ábécé első felében lapozgassunk. De ezt ma már nem tehetem. És persze nem hívnék föl olyanokat sem, akiket pedig elvileg fölhívhatnék (élnek, s jó egészségnek örvendenek), de az elmúlt húsz év bizony messze sodort bennünket egymástól. (A névsorolvasás itt kegyeleti okokból elmarad.)

Vannak aztán különleges nevek is a noteszben. Habsburg Ottóé például. Őméltóságát félig-meddig én találtam meg a hazai írott sajtónak, komoly levélváltásban voltunk egy saját, felséges kezűleg írott cikk tárgyában, végül meg kellett elégednem egy interjúval. „Magam is agvávszakembev vagyok” – ez a kedves mondat ma is a fülemben cseng.

Aztán vannak mára megmosolyogtató bejegyzések. „Írógépszerelő”, például. „Patyolat.” „Gelka” – mondják: ez mi a csudának volt a rövidítése?

Aztán vannak azok, akikről fogalmam sincs, hogyan kerülhettek a noteszomba. Nevek, amelyek mára semmit, de semmit nem mondanak. Hiába töröm a fejem, hogyan jutottam a telefonszámukhoz. És főleg mi végre. Tucatszám szerepelnek a noteszban olyanok, akikről ma már azt se tudom, fiúk voltak-e, vagy lányok. Ez tréfa persze, de tényleg lakik valaki a noteszben, kivel kapcsolatban ez a helyzet. Találtam egy bejegyzést, méghozzá idegen kéz által tett bejegyzést Le Xuan Gian nevével és telefonszámával. Már ez is furcsa, hogy mit keres egy idegen beírás az én noteszomban, akkor még jól láttam szemüveg nélkül is, semmi nem magyarázza az idegenkezűséget. Semmi, kivéve, ha nem értettem a lejegyzendő nevet és számot – például, mert az illető erős akcentussal beszélte a magyart. Nyilván ez történt itt is, ezért aztán megkértem Le Xuan Giant, jegyezze föl magát, ha akarja. De hogy milyen szerepet játszott az életemben s miért, arról ma már halvány fogalmam sincs. Le Xuan Giant pedig, ha olvassa ezeket a sorokat – életszerű! –, vigasztalja a tudat, hogy magam is számos telefonkönyvben szerepelhetek, amelyek tulajdonosainak éppúgy fogalmuk sincs ma már arról, ki lehetek.


Aztán vannak a családi telefonszámok. Nem kell egy Poirot-nak lenni, hogy az ember rájöjjön, mi minden történt akkoriban a családomban. Ott van a szegény Herczeg Laci száma például, piros tintával áthúzva. Akkor halt meg ugyanis: elütötte egy trolibusz. A szegény Herczeg Laci már életében szegény Herczeg Laci volt a családban, és az volt a csoda, hogy addig nem ütötte el valami. Nemigen nézett föl ugyanis, míg egyik kocsmából a másikba ment az úttesteken keresztül. Az égiek hat évtizeden át fogták a kezét, aztán hirtelen elengedték.

Marci unokaöcs akkoriban kezdett önállósodni. Albérlet albérlet hátán: négy telefonszámmal szerepel a noteszemben.
Ugyanennyi szám a feleségem neve mellett. Három munkahelyi meg egy magán. Rövid idő alatt ekkoriban cserélte le köz- és magánéleti helyszíneit, és velük szükségképpen a telefonszámokat is.

Saját munkahelyi számomat áthúzva találom. Elkeseredett, dühös, vastag vonallal húztam át, gondolom, azon a délutánon, amikor hirtelen felindulásból otthagytam csapot-papot – otthagytam a lapot, amelyet félig-meddig én találtam ki, s amelyet háromnegyed-meddig én csináltam meg –, s vele, ahogy lenni szokott, otthagytam egy jó darabot az életemből. Ez december közepén történt, ezért, hogy nyolcvankilencre nem tudok felhőtlen örömmel visszanézni. Pedig ha csak két héttel lett volna rövidebb az év a többinél, tehetném. (Néha ilyen kis dolgokon múlik a siker.) Szép, boldogságos év volt, tele finom tavaszillattal és reménykedéssel. Kár, hogy a fátum így lereszelte a végét.

Kár, nem kár, ez történt. Nyolcvankilenc (egyébként enyhe) decembere ott talált egy könnyű munkanélküliséggel, két gyerekkel meg legalább három hétre szóló tartalékkal. Nem álltam túl jól, az kétségtelen, és ráadásul alaposan meg is sértődtem a világra. Hogy énvelem ilyesmik történhetnek!

Egy lépést se tettem tehát a saját ügyemben, viszont rengeteg lépést tettem csak úgy: reggeltől estig sétáltam a városban, hogy féken tartsam valahogy a szívem mélyén szunnyadó félelmet.

Karácsony előtt találkoztam össze a körúton a Horváth Tiborral. (Száma a „H”-nál, feltűnő zöld tintával.) Valaha egy helyen dolgoztunk, de nem együtt: amikor néha összefutottunk a folyosón, köszöntünk, aztán mentünk tovább. Jó néhány éve nem láttuk egymást, megálltunk hát egy ünnep előtti hogyvagyra. A magam részéről kitérő választ adtam. A kötelezők után Tibor elmesélte, hogy egy német nyelvű kéthetilapot tervez, amelyben a magyar irodalom legjobbjai kaphatnak helyet.

– Sok sikert hozzá!

Lehetett valami a hangomban, mert felkapta a fejét, és váratlanul megkérdezte:
– Mondd csak, nem akarsz odajönni szerkesztőnek?

– Ne viccelj, egy szót sem tudok németül.

Hosszú másodpercekig csend volt, aztán Tibor ezzel a mondattal mentette meg az életemet:
– Tenálad az nem számít.


Így lett mégis jó vége nyolcvankilencnek, és így lettem kilencvenben egy német lap szerkesztője. Nagy baj nem lett belőle, ne ijedjenek meg, egyetlen száma se jelent meg soha. De ez már kilencven története. Ha úgy alakul, egy év múlva elmesélem.