Hetilap kereső

Dalos György írása

Mostanában – balzsam az írói hiúságra! – megszaporodott a drótpostám, egészen pontosan a szerény művemre reagáló olvasói levelek száma. Történt mindez Németországban, ahol a Freitag című hetilap afféle társkiadója – ne tessék rosszra gondolni –, tiszteletbeli szerkesztője és alkalmi cikkírója vagyok. Legutóbb egy otthon is megjelent írásom folytatásaként a hazai gyűlöletkultúráról értekeztem a Freitag lapjain, szándékosan a hétköznapi szférára összpontosítva. Elmeséltem, hogyan reagálnak a legtekintélyesebb magyar internetportálon a névtelenség álcája mögé rejtőző olvasók az Oláh Ibolya révén elhíresült valóságshow-ra, amelyet történetesen a Zambezin forgattak.

Vagyis, hogy zömmel a résztvevők pusztulását kívánták, krokodilok, vízilovak, néger kannibálok segítségével. Az időpont miatt említést tettem Nagycsécsről, külön hangsúlyozva, hogy a szörnyű, kettős gyilkosságnak nincs bizonyított rasszista háttere, és kitértem a „hideg polgárháború” jelenségére mint a gyűlölködés sajátos, politikai formájára. Nem foglaltam állást egyik párt mellett sem, sőt, határozottan bíráltam a szoclib oldal teljesítményét.

A hetilap utcai megjelenését ki sem várva elsőnek egy Tharan Mariann nevű hölgy jelentkezett Magyarországról, kifogástalan németséggel tudtomra adva, hogy szép lehet Berlinben élni, és biztosan jól lehet ott keresni az újságírással, de szerinte én a magyarokat en block raszszizmussal vádolom. Tréfára vettem a szemrehányást, és a szerkesztőségen keresztül üzentem neki: adja meg a bankszámlaszámát, hogy mint „jól kereső” zsurnaliszta postafordultával átutalhassam neki a cikkemért kapott honoráriumom felét. Mindeddig nem jelentkezett, helyette azonban beugrott Kenessey Csaba Svájcból, ezer ellenpéldával cáfolni igyekezvén cikkem igazát, s egyben nyílt vitára hívott ki, mint Toldit a cseh vitéz. Minthogy azonban előzőleg a Komintern idejéből származó „régi vágású provokátornak” titulált, úgy gondoltam, túl keveset tud rólam ahhoz, hogy méltó küzdelmet folytassunk, ezért visszautasítottam indítványát, és megírtam neki, hogy nem tartom értelmesnek az ötletet. Levelemet, amelyet a válaszgombbal küldtem el, nagy meglepetésemre ugyanazon címről egy másik, udvariasabb Kenessey Csaba válaszolta meg. Állítása szerint válaszomat helytelen címre küldtem, s valószínűleg összetéveszettem őt egyébként Spanyolországban élő névrokonával. Mindamellett hozzátette, hogy továbbra is – „nach wie vor” – egyetért a Svájcból küldött olvasói levél némely állításával. Gondolom, csodálkoztak a Freitagnál, hogy két Kenessey Csaba nevű olvasójuk is van, s az egyik ráadásul a távoli Hispániából reflektál cikkeikre korrekt németséggel.

Egy napon át vitáztunk (a svájci) Kenesseyvel a legkülönbözőbb témákról, kezdve az MSZP korrupciós ügyeivel, a 2006-os ősz eseményein át egészen a jobb- és baloldal fogalmának értelmezéséig – szerinte helyesebb lenne a „rendes” és „bűnöző” fogalompár. Õ változatlanul kitartott amellett, hogy én szántszándékkal, hazug állításokkal próbálom saját népemet rossz hírbe hozni („in Misskredit zu bringen”), én meg arra próbáltam felhívni a figyelmét, hogy egyrészt helytelen dolog egy nép nevében cenzorkodni, másrészt pedig, hogy minden bizonnyal talál olyan német lapokat, amelyek szellemisége közelebb áll hozzá: talán ott kellene hangot adnia felháborodásának. Eközben levelezőtársam a magyar sajtóból vett aktuális hírekkel – mint nekem szóló témajavaslatokkal – bombázta a Freitagot, úgyhogy a szerkesztőnő riadt e-mailben kérdezte tőlem, vajon nem alattomos vírustámadásról van-e szó.

Estefelé azután úgy gondoltam, nagyjából elegem van e párbeszédből, akad ennél fontosabb és értékesebb teendőm, és ünnepélyesen búcsút vettem vitatkozó kedvű honfitársamtól. „Őszintén megmondom – üzentem neki –, nem tudok mit kezdeni olyan »vitapartnerrel«, aki mindazt, amivel nem ért egyet, automatikusan hazugságnak nyilvánítja. Kérem, vegye bár meghátrálásnak, gyávaságnak, annak, aminek akarja, én önnel a továbbiakban nem kívánok szóba állni. Kétlem, hogy volna olyan minimális alap közöttünk, amelyen vitatkozni lehetne barmiről... Jó egeszséget, hasznos munkát és hosszú életet kívánok... önnek.” Kenessey úr gyors válaszát („DALOS ÚR MÁR NEM FOGADJA LEVELEIMET... SZEMÉT HAZUG DISZNÓ!!!!!!!”) és azóta minden küldeményét automatikusan visszaaszármaztatom a feladónak.

Megvallom, kicsit zavarban vagyok amiatt, hogy belecsöppentem ebbe a történetbe, amely a fenti epizóddal nyilván nem ért véget. Egyfelő aki ír, annak el kell viselnie műveinek mégoly negatív visszhangját, s ha közéleti tárgyban nyilatkozik, akár az éles támadást is. Épp ezért ilyesmire igen ritkán szoktam reagálni. Másfelől úgy érzem, hogy ha egy alacsony példányszámban megjelenő és Magyarországon jószerivel ismeretlen német baloldali hetilap napok alatt céltáblává válik, az nem lehet véletlen. Fogalmam sincs arról, hogy egy párbajneurózisban szenvedő idősebb úr szemelt-e ki engem soron következő áldozatának, vagy netán más erők is beindultak, lévén Kenessey közszerepő, többek között a Magyarok Világszövetségének svájci tagozatvezetője. Vagyis, ami felrémlik bennem, az az ezredelőn felerősödött kampány mindazok ellen, akik külföldön bírálóan nyilatkoznak Magyarország mai problémáiról, az a bizonyos „lista”, amelyet felső biztatásra eminens munkatársak állítottak össze az úgymond „saját fészkükbe piszkító” irodalmárokról és zsurnalisztákról. És mert a kormány meg az ellenzék olyan, amilyen, és küzdelmüket a gazdasági világválság keretezi, némi aggodalommal nézek a politikai és világnézeti tolerancia jövője elé, attól tartva, hogy ismét felülkerekedhetnek azok az erők, amelyek számára az országimázs fontosabb, mint maga az ország.

P. S. Kenessey Csaba jó ötletnek találta, hogy a következő kör-e-mailt küldje szét az ügyben kurucinfós, magyargárdás stb. elvbarátainak. „Tisztelt Barátaim! Kérlek benneteket, küldjétek ezt a csodálatos cikket (itt egy a témától teljesen független szövegre utal, amely a Magyar Hírlapban jelent meg – D. Gy.), ahová csak lehet, tovább. Elsősorban arra kérlek Benneteket, ahányan csak tudjátok, küldjétek meg a következő címre: Gyoergy Dalos [...] mivel engem letiltott a listájáról... saját kiadványú lapjában »hazájáról« Magyarországról csupa hazugságokat terjeszt... milyen céllal teheti ugyan?

Kooperációtokat előre is megköszönve kézcsók és üdvözlet, kinek mi jár: Csaba.”
Úgy gondolom, ez az eljárás nem szorul magyarázatra. Esze Tamás, Stoffán György, Reiner Péter és más kéretlen „levelezőpartnereim” vegyék úgy, hogy jelen cikkben nekik is válaszoltam.