Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Olvasom, hogy új kulturális központ épül az Erkel Színház helyén, amely operajátszásra is alkalmas lesz. A beruházásról megszületett a döntés, év végéig megtörténik a részben állami, részben fővárosi telek tulajdonjogának rendezése, és 2010 első negyedévében kiírják a közbeszerzési pályázatot. A megnyitás dátuma 2013. A komplexum biztosítani fogja a folyamatos operajátszást addig is, amíg az operaházat átépítik, mert a dalszínház évi százhúsz napra kibérli a kulturális központot.

Ez remek hír, legföljebb azon akadnék fenn, ha más bajom nem volna, hogy miért épp százhúsz napra fog szólni az épületbérlés, miért nem száztizenkettőre vagy százharmincnégyre. És hogy miért az operaház lesz a bérlő, akár az átépítés előtt, alatt vagy után, miért gondolják, akik a művészetben is a hatalom koncentrálásában érdekeltek, hogy az a jó, ami rossz, nevezetesen, hogy továbbra is egyetlen hegemón intézmény uralja a fővárosban az operajátszást az egészséges konkurencia megteremtése helyett.

De hát fölösleges is ezen töprengeni, mert úgyis tudja mindenki, hogy a Köztársaság téren semmiféle új művelődési központ nem fog megnyílni 2013-ban, sőt 2014-ben vagy 2015-ben sem. Legalábbis olyan művelődési központ, amelyet a jelenlegi kormány hirdet meg és képzel el. Jönnek a parlamenti választások, jön a Fidesz, oszt fuccs. Művelődési központ ettől még épülhet, de nem ott. Vagy ha ott, akkor nem úgy, nem azok szerint az elképzelések, működési feltételek és művészeti koncepciók szerint.

Pár napja újra megnéztem Werner Herzog 1981-es szédületes filmjét, a Fitzcarraldót. Arról szól, hogy egy őrült operarajongó fantaszta – a „haszontalanságok megszállottja”, ahogy a tőke képviselője nevezi – operaházat akar építeni a dzsungelben. Az a mániája, hogy Caruso énekeljen az Amazonas-parti bennszülötteknek meg a melléje szegődött fekete disznónak, aki imádja az operát, és akinek még bársony páholyfotelt is vesz. (A politikai korrektségért aggódók tájékoztatására közlöm, hogy sertésről van szó.) Célja érdekében a leglehetetlenebb dolgokra is képes, például az indiánok segítségével áthúz egy gőzhajót a hegyen. Az indiánok azért segítenek neki, mert a zuhatagok legyőzésétől remélik, hogy sikerül megszelídíteniük a rossz szellemeket. Fitzcarraldo mindenre hajlandó az operáért, még arra is, hogy megigya az indiánok italát, amelybe készítői a hagyomány szerint folyamatosan beleköpnek.

Ezt, mármint a folyamatos beleköpést mi is ismerjük, nálunk ez úgyszintén hagyomány. Beleköptek az európai színvonalúnak tervezett Nemzeti Színházunkba, és fölépítettek helyette egy förtelmeset, amelyért máig rajong a művészettől érintetlen jobboldali politika, csak maga a művészet szenved tőle. Nem tudom, mi fájdalmasabb, a színvonaltalanság, az erkölcstelenség vagy a törvénytelenség. Az utóbbi számít a legkevesbé, nem számított a metróépítkezés leállításakor, és nem számít ma sem, amikor hatályos szerződést mondanak föl a Pécsi Vízművekkel, a Nap-keltével és a székesfehérvári színház vendéglátóegységeit üzemeltető vállalkozóval; amikor nem hajtják végre a jogerős határozatot a turulszobor lebontására; amikor nem tudnak érvényt szerezni a szintén jogerős gárdafeloszlató ítéletnek; vagy amikor nem lehet megszüntetni a törvényellenesen működő pártfinanszírozást. Ezekben az esetekben az állam, az önkormányzat, a parlament szegül szembe a törvénnyel. A törvényes hatalom száll szembe önmagával.

A törvényszegések a kommunizmus újra eljövetelét vetítik előre. Utoljára 1948-ban államosítottak gyárakat úgy, ahogy most a Pécsi Vízműveket: bement a kommunista karhatalom, és nem engedte be a törvényes tulajdonost. Csoda-e, hogy a Nyugat viszolygással figyel bennünket? Lesz-e normális vállalkozó, aki ezek után hajlandó tőkét befektetni abban az országban, amelyben nincs jogbiztonság? Ha én tőke volnék, fejvesztve menekülnék innen, még a meglevő vállalkozásaimat is felszámolnám. Mint állampolgárt csak a morális érzék és a törvénytelenségek iránti megvetés tart vissza attól, hogy az utcafront felé nyissam a kertajtómat, vagy hogy ne fizessem be az adómat. Nekem persze nem néznék el, mert ebben az országban a törvények betartatását illetően kettős mérce működik.

A jogkövetést választom, mert elemi érdekem kerülni az összetűzést a törvénnyel, ugyanis a legkevésbé sem hiszek a magyar ügyészség és a magyar bíróság függetlenségében, sőt úgy vélem, nincs messze az idő, amikor a puszta véleményemért is szankcionálni fognak.

Ebben a törvénytelenséget jogerőre emelő Neander-völgyi őserdőben nevezte meg a minap pártjának és jövendő kormányának programjaként az Úr jobbján ülő Nagy Színművész, hogy „a törvényekben minimum a természetes isteni parancsok jelenjenek meg”. Ó, hogyne, természetesen, bár nekem már az is elég volna, ha elvtársai betartanák a polgári és a büntető törvénykönyvet.

Operát a dzsungelbe? – kérdezem tisztelettel a Köztársaság téren (nem) megvalósuló kulturális központ ötletét latolgatva. Előbb kultúrát kellene felmutatni az államban, a politikában és – igen – a művészetben. Át kellene vinni a hajót a hegyen. Le kellene győzni a rossz szellemeket. Az opera Fitzcarraldo szerint „a mi legbensőbb érzéseinket” fejezi ki „a maguk világának valóságával” szemben. Az opera maga a holdkóros irrealitás, amit „a haszontalanságok megszállottai” álmodnak a dzsungelbe. Nálunk nem tud megvalósulni, mert a saját hasznukon munkálkodók folyton-folyvást beleköpnek. És mi lenyeljük.