Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Hadd kezdjük a végén: Bokros Lajos csalódást okozott. Mert tőle épp azt reméltük, hogy míg Orbán Viktor pontosan úgy nem mondott semmit pártjának programjáról, ahogyan azt várni lehetett, addig az MDF színeiben fellépő közgazdász – aki szintén megtartotta a maga „évértékelőjét” – majd elhalmozza hallgatóságát a konkrétumok kritikus tömegével.

De nem így történt; Bokros kerülte ugyan a bombasztikus jelzőkre épített érzelmi politizálást, azt azonban ő sem vállalta, hogy a szerinte is elkerülhetetlen változások eszköztárát ismertesse. Igaz, ha vesszük a fáradságot, hogy a demokrata fórum nyomtatásban hozzáférhető programfüzetét tanulmányozzuk, akkor bizony nem marad titok, mit ajánl Bokros az országnak: a jobb jövő érdekében azt kéri tőlünk, legalább középtávon viseljük el a szükségszerű egzisztenciális sérelmeket, mondjunk le megszerzett jogaink és jövedelmeink egy részéről – vagyis vegyük tudomásul, hogy bármily fájdalmas lesz, de végre egyensúlyi pályára kell állnunk, ha be akarjuk indítani a gazdasági fejlődést.

Nos, a Fidesz óvakodik ilyesmivel traktálni bennünket; és Orbán Viktor szóban sem tesz említést semmiféle, ránk váró kellemetlenségről. A Millenárison elmondott, immár rituális és tizenkettedszerre megint csak évértékelőnek nevezett, ám közönséges választási kortesbeszéd után valamennyi, nem a Fidesz holdudvarába tartozó elemző azon tanakodott, miért engedheti meg magának ebben az országban, közvetlenül a választások előtt egy kormányra készülő néppárt vezére, hogy ötven percen keresztül ne árulja el a vezetendő népnek, mire készül. És hogyan lehetséges, hogy a jobboldal notabilitásai vastapssal jutalmaznak egy olyan beszédet, amely úgy ígér az egyéni és közösségi létet minden vonatkozásában átalakítani szándékozó, „erős és biztos vezetést”, hogy egyetlen tervbe vett intézkedéséről sem ad számot? A válaszok általában kimerülnek annak megállapításában, hogy a felmérések akkora Fidesz-támogatottságot mutatnak, amekkorának birtokában Orbán úgy véli, bármit megtehet, és semmit nem kell kockáztatnia. Márpedig minden megfogható, tárgyszerű ígéret magában hordaná azt a rizikót, hogy már most vitatható, később pedig számon kérhető volna.

Ez a megállapítás azonban csak arra felel, miért marad meg Orbán az üres szólamok szintjén, de nem magyarázat a hívek lehangoló igénytelenségére. Pedig az „évértékelő” egész koncepciójának és szellemiségének, metódusának és hangvételének világos lényege: a hitelvűség. A Millenáris valójában tehát egy vallási celebrációnak ad teret, ahol nem várják el a főpaptól, hogy bizonyítsa az ő istenének létezését. Aki ezt a retorikát hallgatja, az hinni akar – vagy úgy tesz, mint ha hinne. Orbán mondandója arra a fundamentális meggyőződésre apellál, hogy „mi, jobboldaliak” vagyunk hivatottak berendezni ezt a világot: a „mi országunkat”. És ettől kezdve mellőzhető a modus vivendi – elég, ha olyanokat hallunk, hogy „a magyar kishitűséget fel kell váltania a magyar nagyszerűségnek”, mert „nem vagyunk kicsi és nyitott ország”, elég volt „az alkalmazkodás mítoszából”, mikor „új horizont” nyílik meg előttünk, és biztos iránytűnk „az anyatejjel magunkba szívott józan ész”.

Akiknek ezek az inkább kínos, mintsem elmés alapvetések elegendőek, azok persze arról is mély meggyőződéssel bírnak, hogy a „romokban heverő országot”, amelyet „a szocialisták térdre rogyasztottak”, ahol a „hatalmon lévők azt hiszik, hogy a törvények fölé helyezhetik magukat”, szóval, hogy ezt az országot „újjá kell építeni”. Akik Orbántól azt várják, hogy mindentől „megvédjen”, avagy „megmentsen” bennünket, azok értelemszerűen azt is elhiszik neki, hogy itt minden összeomlott. Noha ők is utaznak a megépült autópályákon és hidakon, az ő gyerekeik is járnak felújított iskolákba; a hatalmon lévők pedig, mint épp mostanában látjuk, a legkevésbé sem akadályozzák a rendőrséget és az ügyészséget abban, hogy azok meglehetős médiavisszhang mellett felderítsék a korrupciós ügyeket. De ez a nemzeti katasztrófa víziójával kábított tábor, Orbán megfogalmazásában: „a csalódott és dühös ország”, már a jobboldal nyolc évvel ezelőtti választási veresége óta mindent megtesz csalódásában és dühében, hogy komolyan veszélyeztesse mindazt – például a közrendet –, amit most „helyreállítana”.

A szónok a jövő kormányzati munkájának alapjául aztán olyan „közös értékeket”, olyan „nemzeti ügyeket” fedez fel követői számára, amelyeket természetesen valamennyi eddigi és eztán következő kurzus magától értetődően a politika homlokterében tart; a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend mint a társadalom kitüntetett preferenciái nem kizárólag a Fidesz védelmezettjei. Az Orbán-beszéd lapos közhelyek, illetve populista szólamok – „több esélyt a boldogabb életre” – melodramatizált füzérét próbálja eredeti politikai vízióként eladni, ígéretei pedig kimerülnek az olyan színvonalú, értelmezhetetlen fogadkozásokban, mint hogy „saját lábára állítjuk a magyar gazdaságot”.

Vessük hitünket a nagy zsákbamacskába.