Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Azt kérdeztük múlt heti írásunk címében, épp ezeken a hasábokon: vajon tudják-e, mit akarnak? Mármint az ország új urai, akik ugyan azt állítják magukról, hogy száz nap leforgása alatt lerakták egy új világ alapjait, de a hatalomtechnikai térfoglaláson kívül egyelőre nem adták tanújelét másféle, azaz akár társadalompolitikai, akár gazdasági koncepciójuknak. Orbán Viktor pártjának kampánynyitó nagygyűlésén aztán a következőket mondta: „Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy tudom, mi a dolgom. Magam is, és a kormány tagjai is jól tudják. Tudjuk, hogy nekünk kell elöl menni, és tudjuk, hogy ez mivel jár.” Majd kifejtette még, hogy ma – miután az ellenzék képviseletében csupán rétegpártokat találunk – olyan helyzet alakult ki az országban, amelyben egyedül a Fideszre lehet rábízni a kormányzás felelősségét.

Nos, ez erős túlzásnak tűnik.

Tudvalévő, hogy Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert, egyben a fiskális politika irányítóját Brüsszelben, az Európai Unió pénzügyminiszteri testületének (Ecofin) esedékes találkozóján – minden korábbi hepciáskodása ellenére – kollégái egyértelműen beszabályozták. Ellentmondást nem tűrően közölték vele: márpedig a jövő évi hiánycél nem szabadon választott gyakorlat a magyar kormány számára, hanem kemény kötelezettség. És ezzel Orbán pénzügyi szabadságharcának sorsa el is dőlt; a hazaérkező Matolcsy azonmód bejelentette, hogy 2011-re három százalék alá szorítjuk a deficitet. Hab a tortán: az Ecofin melegen ajánlotta még az IMF-fel megszakadt tárgyalások folytatását.

A piacok pedig remélik ugyan, hogy a brüsszeli verdikt elfogadása most végre tényként kezelendő, ám hiányolják a magyar miniszterelnök személyes állásfoglalását. Mert a gazdasági elemzők már meglehetős malíciával kommentálják az alsóbb szintű fogadkozásokat – udvariatlanul, de jó memóriával utalnak arra, hogy az utóbbi hónapokban Budapestről folyamatosan egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hangzottak el. Magyarán szólva, a befektetők épp arról nincsenek meggyőződve, hogy Orbán és miniszterei tudják a dolgukat.



Honnan sejthetnék, hogy a Fideszben sajnos nem új keletű az a minden alapot nélkülöző meggyőződés, miszerint lehetséges egyszerre kétfelé és kétféleképpen kommunikálni. Vagyis belföldi használatra nyugodtan mondhatnak egyvalamit, a külvilág felé meg akár az ellenkezőjét, mert a két szféra számára elkülönített üzenetek sehol nem találkoznak. Rejtély, hogy az információs robbanás korában ez a tévképzet miből táplálkozik, de a jelek szerint a jobboldal politikusai és kommunikátorai mai napig sem értik, miként jut el mondjuk a debreceni polgármester „lényeglátó” megállapítása a magyar gazdaságról néhány óra leforgása alatt Európa pénzügyi központjaiba. És még kevésbé értik, hogy egy ilyesféle laza, háztáji kiszólás miért okoz menten forintkrachot. Mármost ahol ezt nem képesek felfogni, ott az sem csoda, hogy a nemzetgazdasági miniszter sincs tisztában saját szavainak súlyával – és ezért akár néhány nap leforgása alatt hajlamos egymásnak homlokegyenest ellentmondó kijelentéseket tenni. Matolcsy György cikcakkjait a piacok persze a kormányzati szétesettség lenyomataként értékelik, és ha hozzáveszik még a miniszterelnök kedvvel ismételt frázisait a pénzügyi szabadságharcról, akkor arra a következtetésre jutnak, hogy Magyarország kiszámíthatatlan hely, ahol a hatalom szómágiával helyettesíti a racionális döntéseket.

És még egy rossz hír. Ezt a szédült vircsaftot a forintárfolyam hektikus mozgása szemléletesen leképezi. Nemcsak a devizahitelesek számára – akiket nem a bankrendszer újabb, többpontos megsarcolásával, hanem egy kiszámítható és reális gazdaságpolitikával lehetne megvédeni –, de a gazdaság hazai moguljai előtt is. Azok a magyar nagyvállalkozók, akik azért támogatták a Fideszt, mert ész szerű fiskális politikát vártak tőle, mostanában dermedten figyelik, mi történik. Egyetlen reményük, hogy az önkormányzati választás után Orbán ugyan házi használatra továbbra is a pénzügyi világgal szemben folytatott nemzeti felszabadító harc húrjain játszik, de közben majd épp az ellenkezőjét teszi: együttműködik az unióval, az IMF-fel, és visszaszerzi a piacok bizalmát.

Csakhogy ez a feltételezés nemkülönben arra a hitre épül, hogy a kettős beszéddel kezelhetők a józan gazdaságpolitika belpolitikai kockázatai. Márpedig ez kardinális tévedés. Most már Orbán is kénytelen lesz elmondani a maga őszödi beszédét; legfeljebb megválaszthatja szerencsésebb módját és stílusát. És nyilvánvaló, hogy fél az igazság pillanatától. Egész eddigi stratégiája a gáttalan populizmusra épült, az hozta meg számára a kétharmados diadalt. Egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy nyíltan vállalja ugyanazt az utat, amelyről éveken át szuggerálta híveinek, hogy a szakadékba visz. Orbán kétségkívül alakváltoztató professzionalistaként járta be eddigi pályáját, de politikusi személyiségének egyik verziójában sem az őszinteség dominált.

Most érzi, hogy vízválasztó előtt áll, és alighanem tanácstalan.