Hetilap kereső

Lengyel László írása

A nemzeti „forradalom” és a „forradalmi kormány” hat hónap alatt szembefordult Európával (és ezen belül Közép-Európával), és a gazdasági nacionalizmus pályájára lökte Magyarországot. Céljainak elérése érdekében elkezdte felszámolni az alkotmányos intézményeket, törvényes rend helyett népítéletek káoszát teremtette. Felélte az ország maradék tartalékait, a szereplőket megfosztotta a tartós növekedés forrásaitól.

A „forradalom” mindent megtehet.


Nincs is ezzel a rendszerrel addig baj, amíg ki nem derülnek külső és belső határai. A külső határ a fölszámolhatatlan külvilág. A magyar forradalmi hadsereg nem tudja lerohanni Európát, ahogy Napóleon tette. A határon belül természetesen létre lehet hozni a legnagyobb magyar pártot, az Országos Félelem Pártját. Az OFP rákos burjánzása lehetővé teszi, hogy mindenki százszor meggondolja, mit mond, és különösen, hogy mit tesz. Az ellenzékiek félelme szinte érdektelen, nincs reményük és választásuk. Az OFP igazán a kormányoldalon szerveződik. A hatalmat vérrel és könnyel lehet és kell összeragasztani. A gyanú Óriás Szeme immár a hatalmon belül lévőket nézi, Óriás Füle őket hallgatja. Bizonyítsd a hűségedet! Tartsd fenn az OFP eszközrendszerét! Ezek azt hiszik, hogy védi őket jog és intézmény, megingathatatlanságod bizonyítéka lesz, ha megsemmisíted jogaikat és intézményeiket!



A forradalom határátlépés. A határátlépők többé nem mehetnek vissza a társaságba, egyetemeikre, városaikba, szakmájukba – a forradalom az otthonuk. Ha valaki elégeti a törvénykönyveket, s kéjes mosollyal alakítja kedv szerint az alkotmányt, csak Forradalmi Egyetemen forradalmi diákokat taníthat kis piros vagy zöld könyvecskéből. Ha valaki a nemzeti közgazdaságtan forradalmi tanításai szerint elveszi tömegek nyugdíját, csak Forradalmi Nyugdíjasként élheti öregkorát.

A forradalmi miniszterelnök kivitte elvtársait és elvtelen társait az aknamezőre, majd javasolta nekik, hogy induljanak útnak. Lelkesítette Lázár Jánost, aki benne volt minden korábbi Orbán-ellenes susmusolásban, de mindenáron miniszter is akart lenni, hogy sokkal többet tehet frakcióvezetőként. Majd ráküldte a piruló arcú önkéntest az alkotmányozás aknamezejére – ha túléli, az is jó, ha fölrobban, az is jó. Fölrobbant. Politikai pályájának vége, hiszen komoly ember jobb- és baloldalon soha többé nem áll vele szóba. Főnöke kéjes örömmel fogja kirúgni az első frakciólázadáskor: még ezt se tudod kezelni.

Boldog örömmel segítette a gazdasági hatalom látszatbirtokába Matolcsy Györgyöt. E lágy, társaságkedvelő, nyugati(as), reformokkal és liberalizmussal gyanúsítható, OFP-alapító tagot Orbán napi vezérléssel teszi tönkre. Vele rúgatja ki az IMF-et, hiszen ő tárgyalt korábban. Vele vetteti ki a bankadót korábbi barátaira. Rajta keresztül vérszomjaskodik a nyugdíjpénztári polgárokkal. Őt, a védtelen rettegőt küldi a hatalmas Fidesz-érdekcsoportok ellen. Az olykor Orbánnál is hatalmasabb pártpénztárnok nem is rest, és a Magyar Nemzet királyi közlönyben adja közre a vádpontokat Matolcsy, sőt Orbán ellen. Semmi baj, a miniszterelnök megvédi a Szent Jobbját, amíg meg nem találja a szentségtelen balt. Gyuriból először tanár úr lesz, azután miniszter úr, majd hívd fel, légy szíves, hogy holnap bejelentem az új csúcsminisztert, ne jöjjön be!


És a vérpad előtt már sort állnak a többiek. Navracsics Tibor, aki már-már meghódította ellenzékben a Fidesz frakcióját, aki mérsékelt programpolitikát mert ajánlani, s akiben hatalmas nyugati vezetők látták Orbán utódját. A vértől csuszamlós deszkákon a közigazgatás szervezetlensége és az alkotmányozás kormányzati végigvitele miatt kell végigbotorkálnia. Én megadtam neked minden hatalmat a kormányzáshoz, elfogadtam az óriásminisztériumok koncepcióját – miért nem működik? Nem tudnád te végre ennek a sok jogprofesszornak, Sólyomnak, Zlinszkynek, Lábadynak, Schandának, Paczolaynak, Biharinak és társaiknak a fejébe verni, hogy a nép ítélete előtte áll egy papirosalkotmánynak? Mikor érteted meg az ELTE-n a tanítványaiddal, hogy a népjogot kell tanulniuk és nem a korábbi zagyvaságokat? És miért nincsenek még meg a reformok, amelyeket tegnapra ígértem? Nem dolgoznak, szabotálnak nálatok? Különben is, siess, mert már itt vezetik Kósa Lajost és Rogán Antalt, akik mindent megtettek a kedvemért, így tönkre is tették magukat.

Ki ne tudná, hogy élezik a guillotine-t Fellegi Tamásnak is, akinek személyében és minisztériumában egyesül minden erős fideszes gazdasági csoport, és birtokol minden fejlesztési pénzt? Hogyan is felelhetne meg ilyen korlátos kínálat és korlátlan kereslet körülményei között? Mindenkinek osztania kellene, és még az erőseknek se tud. Nem jön Kína, nem jön Oroszország, megtagadja együttműködését, halasztja döntéseit az Európai Unió. Nem jut fejlesztéshez Budapest és a Dunántúl. Leállnak fejlesztéseikkel a multinacionális vállalkozások az energetikában és a telekom üzletágban, befagynak a bankok. Miért nem fejlődik ez az én országom, miniszter uram? – kérdi tréfálkozva a miniszterelnök. Ha-ha-ha, nevetgélnek a többiek, és nevet maga az érintett is. Azt hiszem, hogy valaki itt nagyot hibázott – hangzik komolyabban. Nagy, nagy csend.



A forradalomban csak a népnek felelünk, és a nép felelősöket akar.

A mostani szakaszban még a gonosz tanácsadóknál, az alkalmatlan minisztereknél tartunk. Ezek sose voltak a mieink! Lejáratják a kormányt, a pártot! Kiröhögtetik az országot! Az ellenség malmára hajtják a vizet! Ha a főnök tudná! De félrevezetik! Küldjünk hozzá követet! Ne zavarjuk, mert esetleg feldühödik! Akkor írjuk bele, hogy őt szeretjük csak, az áruló minisztert, államtitkárt nem! „Pöknyalók és seggcsókolók, lássatok a dögszagú, hideg pecsenyéhez” – írta naplójába Széchenyi.

A főnök viszont érzi, hogy egyre szűkebb a tere. A forradalom hatalmas szájában már eltűntek a tegnapi tökéletes bűnbakok: a „kommunistákat” Hagyótól Gyurcsányig megemésztette, és most a mai bűnbakokra vár. Kell találnia egy igazi jó oligarchát, egy magyar Hodorkovszkijt – talán a leggazdagabb és -befolyásosabb magyarok személyében –, és le kell mészárolnia. Maga elé nézve ilyeneket mond: ejnye, ejnye, itt sokaknak fejébe szállt a dicsőség! Most látom, hogy félrevezettek! Miért nem tudtam én erről? Végtére nem lehetek ott mindenhol! Hogy reggel mást mondtam, hogy jössz te ahhoz, hogy szavaimat megkérdőjelezd! Hát ti mindenkivel összevesztetek? Miért nem tudtok nyugodtan és megfontoltan viselkedni? Látom már, hogy a tieidhez, és nem hozzám vagy hű! Kivel tárgyaltál a hátam mögött? Kikkel veszed te magad körül!


A páncélos Fortinbras megvetéssel nézi, használja az összes Rosencrantzot és Guildensternt, férgekre hagyja valamennyi Poloniust. „Its back’s like a camel”, háta mint a tevéé – mondja a felhőre Hamlet. Épp olyan, bólogat Polonius. Te idióta vagy? Az vagyok, uram.

„Van-e mulatságosabb, mint árulás a hívek rovására? – kérdi magától Goethe. – Van-e alamuszibb öröm, mint megszabadulni tőlük, nem engedni, hogy visszatartsanak, bolonddá tenni őket – van-e ennél különb tréfa, mint látni az eltátott szájukat, ha erőre kapunk és kivívjuk a szabadságot?” Mekkora öröm újra uralkodni! Hideg bosszút állni! A rettegést egyetlen arcrándulással fölidézni! Életről s halálról, e verébfészek országról dönteni! Nem gondolva azzal, jó Fortinbras, hogy már rólad is döntöttek.