Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Most éppen ott tartunk, hogy a nemzeti bank elnöke nyilatkozatban reagált a kijelölt miniszterelnök félreérthetetlen megjegyzésére, miszerint „offshore-lovagokat” nem látna szívesen a jegybank élén. Orbán Viktor nem akárhol, hanem első nemzetközi sajtótájékoztatóján találta szükségesnek kiásni a csatabárdot, és az alkalom célzatos megválasztása azon a tudvalévő tényen túl is felvet kérdéseket, hogy a Fidesz régóta nem szimpatizál Simor Andrással. Szakmai értelemben főként kamatpolitikája miatt támadták, mert azt a szintet, amelyet az elnök – és a Monetáris Tanács! – mára fokozatosan elért, Orbán már egy éve is kívánatosnak tartotta volna.

Csakhogy akkor, vagyis a Bajnai-féle fiskális intézkedések eredményei előtt ez a követelés nyilvánvalóan irreális volt; ha annak idején nem adunk magas kamatot a forintbefektetések után, az állam finanszírozhatatlanná vált volna. Ezért minden hitelt érdemlő szakértő egyetértett a monetáris óvatossággal, és az orbáni retorikát a politikai kampány részeként értelmezte.

Ma, amikor a kamatláb éppen annyi, amennyit a piacok is elfogadnak, aktuális szakmai kifogást már nemigen lehet előrángatni Simorral szemben, tehát marad az offshore-lovagozás mint maradandó megbélyegzés, mert noha az átlagember nemigen tudja, mit jelent a fogalom, annyit a Fidesz állhatatos vádaskodásából már felfogott, hogy ez valószínűleg a körmönfont gazdasági bűncselekmény szinonimája. És egyrészt hiába magyarázzák el a hozzáértők, hogy nem az, másrészt hiába bizonyítja Simor András, hogy különben sem tartotta a pénzét máshol, mint Cipruson, az unió egyik tagállamában, és onnan is hazahozta, amikor elfoglalta a jegybank elnöki székét. Ha egyszer Orbán elhatározta, hogy kipiszkálja onnan, képes ezt a szándékát a külföldi tudósítók előtt nyomatékosítani. És nincsenek aggályai a következményeket illetően. Nem érdekli a világsajtó negatív visszhangja, nem törődik azzal sem, hogy a forintárfolyam – ha csak átmenetileg is – azonmód figyelmeztetően esik.

Navracsics Tibor egy tévéinterjúban bagatellizálni próbálja ugyan főnöke kijelentésének hatását, és menten a görög válságra hárítja a piaci reakciót, de azért higgyük el a Financial Timesnak is, hogy a gazdasági szereplők érzékenyek rá, ha a hivatalba lépő kormány feje kétségbe vonja a jegybankelnök kompetenciáját. És – apropó, Görögország – ebben a törékeny pénzügyi világhelyzetben különösen aggasztja őket, ha az illető miniszterelnök nem a stabilitás garanciájaként, hanem politikai debattőrként lép a színre.

Ne feledjük: a Fidesz hónapok óta a hiánycél emeléséről beszél, mert nem fogadja el a távozó kormány számait. Azokat a számokat, amelyeket legalább egy éve a nekünk hitelező nemzetközi szervezetek rendszeresen mikroszkóp alatt vizsgálnak és igazolnak. Amikor tehát az új kormányzat emberei kitartóan szónokolnak a szekrényből majdan kieső csontvázakról, lehet ez esetleg felhasználható a belpolitikai boszorkányüldözésben, de a külföld számára egyszerűen azt jelenti, hogy az Orbán-kormány a szavazói várakozások legalább részleges kielégítésére fellazítaná a költségvetést. Európában azonban ma még akkor sem fogad el a piac ilyen törekvéseket, ha politikai indokait amúgy érti. Az unió okkal retteg az instabilitás továbbterjedésétől, és amennyire eddig megnyugtatta a magyar fiskális szigor, annyira idegessé tenné a feloldása. Orbán persze önérzeteskedhet az IMF-fel, de az eddigitől lényegesen eltérő pályához nem kaphat jóváhagyást. Ezzel pedig feltehetőleg ő maga is tisztában van.

Ha tehát „nem száll le” a nemzeti bank elnökéről, és további hangzatos kampányt folytat ellene, akkor eltökéltségét csak úgy lehet értelmezni, hogy ez volna az elterelő hadművelet. Amit ezentúl nem sikerül végbevinni a pénzügypolitikában, azért – így vagy úgy – Simor lesz a felelős. Nem véletlen, hogy közleményét, amelyben a jegybankelnök együttműködést ígért az új kormánynak, Navracsics úgy kommentálta: ez csak természetes, hiszen ez Simor alkotmányos kötelezettsége. Csakhogy a tétel fordítva is igaz: kormánynak és jegybanknak egymást kell támogatnia. (Azzal a nem lényegtelen megszorítással, hogy ez utóbbi mindenekelőtt a monetáris stabilitásért felelős.) Vagyis amennyiben a jegybankelnök ragaszkodik a még három évre érvényes mandátumához, addig folyamatosan bűnbakként lehet használni mint olyan „rendszerhibát”, amely akadályozza a gazdasági kibontakozást.

Ennek a lehetőségnek a kihasználása azonban több kárral járna, mint amennyi propagandabéli hasznot hajtana. A már vázolt nemzetközi körülmények miatt a kormány és a jegybank elhúzódó viszálya megingatná a befektetői bizalmat, azaz rontaná a költségvetési pozíciókat és a forint árfolyamát. Utóbbi még jól is jöhetne az exportőröknek, de a devizahitelesek egymilliós táborát tönkretenné. És ezt az Orbán-kormány nem engedheti meg magának. A Fidesznek nem kell szeretnie Simort, de békén kellene hagynia. Ha összevonnák a jegybankot a pénzügyi felügyelettel, és így teremtenének jogszerű alkalmat az elnök eltávolítására, az persze rapid megoldás lenne, ámde ugyanolyan rossz üzenet a piacnak, mint a lankadatlan vegzatúra.

Egy új kurzus legfőbb erénye az önmérséklet. Amelyik ekkora fölénnyel kormányozhat, annak pedig a még nagyobb önmérséklet.

Feltéve, hogy felfogja.