Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Amerikában, ahol a szabadságharc eredményeként megszületett Függetlenségi Nyilatkozatot meglehetős becsben tartják – minthogy az valóban a nemzet politikai pártoktól független alapokmánya –, több mint kétszáz éve senkinek sem jut eszébe, hogy a jeles dokumentum szövegét úton-útfélen kiplakátolja.

Magyarországon a plurális demokrácia szabályai szerint lezajlott választásokon győztes kormánypárt – amely kétharmados többséget szerzett ugyan, de ezzel is legfeljebb csak a voksolásra jogosultak mintegy harmadának támogatását tudhatja maga mögött – most új rendszeralapításról vizionál, és nem elég, hogy az erről szóló fals fogalmazványt keresztülverte a parlamenten, ráadásul valamennyi közintézménynek rendeletileg előírja a kifüggesztését is.

Ez a komoly önértékelési zavarokra utaló, a nagyképűséget az ízléstelenséggel elegyítő deklarációkultusz eddig sem volt idegen a Fidesztől, de ellenzékben az ilyesfajta retorikai túlkapások egyrészt a politikai harc részeként tekintendők, másrészt nem fenyegetnek azzal, hogy bármilyen formában kötelezővé válhatnak. Ha azonban egy politikai erő immár kormányon s éppen a meghirdetett nemzeti együttműködés jegyében erőszakolja fel a falakra a saját, egyoldalúan kifundált „alapokmányát”, akkor világos, hogy ezzel a durva gesztussal legkevésbé sem a hőn propagált egységet kívánja előmozdítani – sokkal inkább a totális hatalomra való igényét demonstrálja. Hiába közli a miniszterelnök személyes szóvivője, hogy a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát a választók diktálták, minthogy ők juttatták döntő többséghez a Fideszt, ez a szokásos arroganciával előadott hivatkozás hiteltelen. A kormánypártot választóknak ugyanis fogalmuk sem volt arról, hogy konkrétan mit terveznek az általuk preferáltak; mindenesetre abból a kevésből, amit a kampányban mégis megígértek, eleddig lényegében semmit sem teljesítettek. Egyszeri, azonnali és nagymértékű adócsökkentés nem lett. Az egészségügy „megmentésére” nincsenek százmilliárdok. A devizahitelesekkel pedig közölték, hogy csak a hiánycél tartásának keretei között kaphatnak segítséget – vagyis nem lesz kamattámogatás, és az állam nem vállalja a tartozásaik forintra való átváltásának költségeit sem. A vállalkozások terhei valamelyest csökkennek ugyan a társasági adó mérséklése révén, de miután a minimálbért nem lehet csak megadóztatni, hanem egyszersmind emelni is kell, ennek a munkahelyteremtés látja kárát.

A nemzeti együttműködés mantráját tehát azért találták ki, hogy az ország rapid felvirágoztatása, a késedelem nélkül végrehajtandó gazdasági csoda pótlékaként legalább a pátoszos lózungot felkínálhassák. Ám az efféle, pártunk és kormányunk iránti hűségnyilatkozat korábban még a fideszes tábor vágyálmai között sem szerepelt, nem is beszélve mindazokról, akik másra szavaztak. Nemzeti akaratról ezért semmiképp sem lehet szónokolni; ebben a zavaros, egyszersmind fellengzős dolgozatban egyvalami manifesztálódik: tudomásul kell vennünk, hogy miközben mindenben és mindenáron a Fidesz akarata érvényesül, ez az egyeduralmi rendszer nem átall a nemzet felhatalmazásával hivalkodni.

Valójában viszont rohamtempóban szavaz meg a parlamentben csupa olyan törvényt, amely még a szokásjognak megfelelő egyeztetési időt sem biztosítja az ellenzéknek, és a szakmai szervezetek, szakértői csapatok számára is lehetetlenné teszik az érdemi hozzászólást. Aztán rendre kiderül, hogy az áterőltetett jogszabályok kodifikációja pongyola és hiányos, az alkotmányos normáknak sem felel meg, valamint a nemzetközi szervezetek tiltakozásába meg uniós előírásokba ütközik. Naponta megtapasztalható, hogy senkivel nincs semmiféle józan, méltányos és ésszerű kormányzati egyeztetés. Pőre diktátumok vannak, amelyek részben szakmailag értékelhetetlenek, részben falmelléki módon próbálják kijátszani az állampolgári jogok érvényesíthetőségét. Elképesztő, hogy a kormány a közszférában törvénnyel tenné lehetővé a „jó erkölcsbe ütköző jövedelmek” elvonását, s persze adott esetben mindig saját hatáskörében definiálná, mi ütközik az ő jó erkölcsébe. Az ilyen gumiszabályok ágyaznak meg a munkavállalók tökéletes kiszolgáltatottságának – a médiatörvénytől a közalkalmazottak indoklás nélküli elbocsátásán át a kétmillión felüli végkielégítések elvonásáig és az alkotmány védelmére hivatott intézmények megszállásáig minden arra vall, hogy a nemzeti együttműködés egyszerűen a hatalmi önkény szinonímája.

Valahol azonban mégis megfigyelhető volt bizonyos kormányzati készség az együttműködésre, a hatalom eszközeinek igen mérsékelt alkalmazására. A szélsőjobb Nemzeti Gárdájának Erzsébet téri avatóünnepségén a Jobbik képviselői sikeresen kialkudták a rendőrség felettébb kíméletes magatartását: néhány – úgymond – rendbontót kiemeltek ugyan, de a rendezvény feloszlatására nem került sor. Ahhoz némely szónokok antiszemita uszítása csakúgy nem volt elég, mint a „régi”, betiltott gárda reinkarnálásának minden egyéb, magától értetődő bizonyítéka. Az egyébként oly elszántnak mutatkozó új belügyminiszter és magával hozott főkapitánya nem merte vállalni, hogy minden további nélkül eleget tesz a kormányfő akár csak legutóbbi kijelentésének, miszerint bármiféle félkatonai szervezet létezése elfogadhatatlan.

Igaz, a Jobbik elnöke azt mondta a gárdaavatáson, hogy szerinte a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata mellé nemsokára Orbán Viktor arcképét is kötelező lesz kiragasztani. Lehet, hogy a tábornok urak ezt – nem értve az iróniát – pozitív, együttműködő jóslatként értelmezték.