Hetilap kereső

Mátyás Győző írása

A kollégákat kifejezetten megvezette a miniszterelnök azzal, hogy egy szemvillantás alatt – feltételezem: a karcsú kormányzati felépítmény ideájának jegyében – megalkotta a „bohócügyi államtitkár” posztját.

Hörgött is mindenki, hogy ugyan kire gondolt a kormányfő, ki lenne a bohócügyes, mert azért elég sok alkalmas jelölt volna a posztra, mondjuk a Répássy-Szíjjártó alomból, nem beszélve a szatellitpárt elnökéről, a védett állatok szentéletű barátjáról. (Akihez vélhetőleg a Noé bárkája is azért áll közel, mert abban fixálva vannak az állatok, nem tudnak hová menekülni, így pompásan lehetne rájuk lövöldözni.)

Én úgy gondolom, az újságíró kollégák meglehetősen sértő módon alábecsülik a bohócok jelentőségét, ha olyan illetőkhöz hasonlítják őket, mint a fent említett politikusi izék. Hiszen igazi bohócnak lenni művészet, nem véletlen hogy Fellini (akinek filmjeiben a clown mindig szimbolikus kulcsfigura volt) szinte a szellemi teljesítmény csúcsának tekintette a bohóc performance-át; egy írásában Antonionit, de Einsteint és Picassót is a bohócok közé sorolta. A buta bohóc meg azért nem jöhet szóba, mert ő a butaságot csak eljátssza, szemben a Répássy-Szíjjártó droid vonulattal, akiknek ez kapásból megy.

Persze tudom, a miniszterelnök úr azért hozakodott elő ezzel a „tréfás” riposzttal, mert méltóságán alulinak találta az ajánlatot, amivel az egyik rendvédelmi szakszervezeti vezető tesztelte őt. Aki azt találta javasolni, ugyan jönne már le a miniszterelnök úr a Kossuth térre egy kis nemzeti konzultációra, merthogy ott találkozhatna hús-vér emberekkel is. Na, ezt a kérést érezte dehonesztálónak a miniszterelnök úr, s erre mondta azt, hogy majd továbbítja a bohócügyi államtitkárának. Hát hiába, ő meg a kormánya csak kérdőívek útján szeret nemzeti konzultálni a zemberekkel. A személyes jelenlétük eléggé zavarja őket.

Hát még a problémáik. Nyilván ezért is soroltatik a rendvédelmi szervekkel való tárgyalás a bohócügyek tartományába.
Pedig a konkrét esetben a kormány álláspontja egyáltalán nem botorság.

Az egész magyar társadalmi szerkezet egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek jogainak és kötelességeinek rendszerében számtalan kivétel, kibúvó, privilégium van elbújtatva, ami egész egyszerűen lehetetlenné teszi egy átlátható, kiszámítható működőképes szisztéma kialakítását és fenntartását. Mindennek oka – és erről nem a Fidesz tehet – hogy az évtizedek során a különböző kormányok mindenféle különalkukat kötöttek a társadalom különböző rétegeivel, hogy megvásárolják, féken tartsák vagy maguk mellé állítsák őket.

Rendőrnek lenni például sohasem számított a népszerűségi toplistás munkák közé, hiszen a foglalkozás társadalmi presztízse alacsony, keresni sem sokat lehet vele, ha csak nem két kapura játszik az egyenruhás egyed, amit egyébként sokan tesznek. Így aztán a pálya vonzerejét nem kis mértékben éppen az adta, hogy életerős negyvenes férfiak elmehettek nyugdíjba, és aztán másodállásban szétunatkozhatták magukat biztonsági őrként valami plázában.

Nos, ha a Fidesz-kormány az efféle, az állami korrupció kategóriáját kimerítő különalkuk rendszerét akarja felszámolni, és egy normális, igazságos foglalkoztatási rendszert kíván kialakítani, abban csak támogatni lehet. De ha valamihez, hát ehhez tényleg szükséges a társadalmi párbeszéd, a nemzeti konzultáció, és az ennek keretében mutatott kompromisszumkészség. Például lehetne úgy tárgyalni a rendvédelmisekkel, hogy felvázolnánk, mivel is tennénk vonzóvá ezt a pályát, és mit várunk el cserébe. De ahogy a kormány retorikáját figyelem, inkább erőből akarnak megoldani mindent, ha kell, meg is zsarolják, megfélemlítik a partnert.

Amúgy a rendvédelmisekkel folytatott szumózással párhuzamosan lejátszódott a minap egy másik, a kormányfő attitűdjét elég pittoreszk módon megjelenítő ügy is. Történt, hogy az Operaház igazgatói posztjára kiírtak egy pályázatot, azt egy szakmai grémium szabályosan elbírálta, a miniszter úr pedig a minden tekintetben az ő kompetenciájába tartozó ügyben eredményt hirdetett. Csak hát, mint kiderült, nem egyeztetett az operaügyek legfőbb szakértőjével, a kormányfővel.

Így született meg egy újabb magyar világrekord: a két napig hatályos operaházigazgatói kinevezés. Merthogy a posztot szabályos körülmények között elnyert direktor retirálásra kényszerült. Hiszen ebben a kérdésben is nyilván a miniszterelnök úr hivatott dönteni. Bizonyítván azt is, hogy nem feltétlenül kell ide bohócügyi államtitkár, a miniszterelnök úr saját maga is képes bohócot csinálni egy nemzetközi hírű operaénekesből, meg a saját miniszteréből.