Hetilap kereső

Ungvári Tamás írása

Karácsonyi számunkban Fencsik Flóra „szépkorú újságíró” bejelentette: visszavonul a közügyektől. „Kiszáll.” Nem vonatkozik már rá a kor nyűge, él békésen, mint hal az ütésbiztos akváriumban. Mester Ákos válaszcikkében tagadta a visszavonulás jogosságát, és szót emelt az „idősek szólásszabadságáért”. Szécsi Éva, majd Popper Péter folytatta előző számunkban a disputát. Most Ungvári Tamás töprengését olvashatják.

Az öregség meg a közélet – kényes téma. A szenátus – némi nyelvi torzítással – a „senex”, az idősebbek köréből válogatta politikusait, de ugyanebből a tőből a szenilis szó is származtatható, mondom óvatosan, halványuló régi latin tanulmányaimra hagyatkozva. Azt sem pontosan értem, hogy miért olvastatta velünk Komlós Aladár hajdan Cicero Az öregségről című művét, hacsak azért nem, mert az Julius Caesar meggyilkolásának esztendejében íródott. A nagy hatalmú és esztendő múltán megölt Cicero csak úgy merészelte papírra vetni az öregségről szóló munkáját, hogy mondandóját az idősebb Cato szájába adta.

Az öregségről szóló ókori vitákat korunkban Illyés Gyula vette szemügyre józan kritikával. A Kháron ladikján című könyve ritka remekmű. Az ő szemében Cato szelleme és Cicero csak vigasztalják magukat. Nem gondolhatták komolyan, hogy a szenátusban elmondott beszéd sikere felér bárminő altesti örömökkel. Hogy a hegymenetben ziháló tüdő versenyezhet a fiataléval. Mert igaz ugyan, hogy Szókratész utolsó éveiben tanult meg hárfázni, de szenilitás vádjával Szophoklészt gyámság alá akarták helyezni, s csak az Oidipusz Kolónoszban felolvasásával győzte meg bíráit – az aggokat –, hogy észnél van még.


Mindenki szeretne megöregedni, de amikor megöregszik, aggságát csepülni kezdi. Ezt mondja Cicero, s ráerősít Epiktétosz. Szellemes érvelés, de csak félig igaz. Az ember fiatalon öregszik, de öregen nem fiatalodik, drága jó Cicero. Az út vége nem azonos az úttal, amelyet bejárva az utat is elfogyasztjuk.

Ám a halál sem csak az öregség előszobájából nyílik: fiatalon többen halnak meg, mint öregen.

Ezek a filozófiai bölcsességek nem sokat érnek. A filozófia csak vigaszt kínál, de érdemlegeset még nem mondott az elmúlásról. Ha tudnák, mi az, ezt is Illyés tanítja, már régen előálltak volna vele. Holott csak az öregség a filozófia egyetlen valóságos kérdése.

Az elöregedő társadalom a modern Európa egyik fő gondja. A dolgozó társadalom alig képes eltartani nyugdíjasait.

A nyugdíj szabadságának és poklának elemzését ismét Illyés Gyulától idézem. „Modern életünk legemberibb vívmánya a társadalmasított nyugdíj: a robot posványából kimenekülni a szabad idő alpeseire...”

De itt a fentiek cáfolata is, ugyancsak Illyés tollából: „Modern életünk lelki pokla immár dantei méretekben a társadalmasított nyugdíj: a szabad idő havasi legű magaslataira fölvitt milliók letaszítása a mihasznaság posványaiba. Az önkéntes cselekvés szabad honában éppen csak cselekvésre nem adni ez önkénteseknek módot; szó szerint úgy, ahogy a demokratikusan fölszabadított jobbágyokat épp csak demokráciában nem részesítették.”

Íme, itt a most folyó vita gyökere. Fencsik Flóra az akvárium mögül a „vita contemplativa” mellett érvel, mint akit az a tény taszított le a mihasznaság látszólagos posványába, hogy bizonytalan abban, miként fogadnák őt az egyéni beleszólás világában. Mester Ákos a cselekvő életért érvel, amelyet nem az életkor, hanem a tapasztalat, a bölcsesség fiatalít. Ha Illyéssel próbálom aládúcolni Mester Ákos érvelését – az öregség feladata az uralkodás. Nem a politikai hatalomban, hanem például önmagunk természetén, a higgadt ítéletmondásban, az érettségben, az igazságosztásban, a könyörületben. A tanácsadásban és emlékeztetésben.

Nincs jogom, sem kedvem igazságot tenni e vitában, de engedelmet, hozzátenném a magam – helyhez és időhöz kötött – felfogását öregség és közéleti szerep dolgában.


A „szabad idő alpeseire” emlékeztető helyzet, mondjuk Philemon és Baucis kunyhója nálunk nem létezik. Drága az alpesi belépő, a gondtalan öregséget Floridában, és nem Kelet-Európában találták ki.

Minden öreg osztozik a megélhetés gondjain. Munkalehetőségeit rendeletek korlátozzák: nekem a szívem szakadt, amikor Spiró Györgytől azt olvastam, hogy őt, az istenáldotta írót és nyelvzsenit hatvankét évesen kiteszik az egyetemről.

Mondhatnám a magam történetét: a kényszer-nyugdíjaztatás árnyékában egy megelőző mozdulattal Amerikába szerződtem. A kisebbik fiamat ott egy kilencvenhat esztendős aktív tanár nevelte fel.

A mi tanáraink ebben a Kelet-Európában korán haltak. Elvileg taníthatott volna Szerb Antal, csakhogy agyonverték, Radnóti Miklós, csakhogy lelőtték, Halász Gábor, csakhogy elemésztették, írhatott volna Szomory Dezső, csakhogy éhen halt. Ezek végtére is kortársaink voltak, hírüket mi visszük tovább. Mi, akik Adyval szólva a halottak élén járunk. A múlt s annak minden intelme és tapasztalata belénk szorult.

A mi nemzedékünk nem mehet szellemi nyugdíjba, ameddig a tanúk padjára kell lépnünk, s kérlelve szólni egy nemzethez, hogy kétszer ne lépjen bele a kárhozat folyójába.

Volt egy görög bölcs, aki öklét rázta az istenségek felé, s az ifjúságát követelte vissza.

„Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is. / S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé...”

Mert ki volt az, aki elvette az ifjúságát? És átkot szórt arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.

Én ezt a verset Füst Milántól hallottam, aki egy tolószékben ülve üvöltötte. Őt is elküldték az egyetemről, nem taníthatott az ötvenes évektől. Kevesen nyitották rá az ajtót. A Lear királyt fordította, és éppen úgy festett, mint Lear a fenyéren, birodalmától megfosztva.


A versben azonban ott a fordulat. Mert mit tesz az istenség?

„Sírt az Istenség... / Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.”

Ezt a nyomort tetézte az, hogy itt nemzedékeket fosztott meg fiatalságától a történelem. További nemzedékeket attól, hogy a fiatalság figyelhetett volna rá. A letiltott Füst Milán, az elhallgattatott Weöres Sándor, a némaságra ítélt Tersánszky, az emigrációba kényszerített Ignotus Pál, Fejtő Ferenc.

Van itt tehát egy kizökkent idő, melynek helyretolása közös feladat. A csontjainkat – Arany Jánostól tudjuk – meg kelletik adni, de addig élő emlékeztetők legyünk.