Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Nagy kő esett le jókora csattanással az ORTT pártkatonáinak szívéről, amikor a testület elnöke, Majtényi László a rádiófrekvencia-pályázatok elbírálásának törvénysértései miatt tavaly októberben lemondott posztjáról.

Manapság bármely magyarországi grémium felszabadul a nyomás alól, ha sikerül kiiktatnia tagjai közül azt a személyt, aki a törvénytelenséggel, a politikai manipulációval, a háttérből irányító megbízók anyagi vagy pártérdekeivel szemben az átláthatóság, a minőség és a jog alapján áll. Erre a fáradságos és nehézkes manőverre, a törvénytelenség és a korrupció ellen fellépő grémiumtag ellehetetlenítésére persze csak abban az esetben van szükség, ha a bizottságot már összeállításakor nem mentesítik azoktól a delegáltaktól, akik a szakmaiság és a törvényesség érvényesítésének érthetetlen szándékával várhatóan akadályozni fogják az előre lepacsizott döntéseket. Általában megy is minden, mint a karikacsapás, amíg nem jön egy ilyen Majtényi, hogy megzavarja a jól szervezett üzletet.

Néhány héttel a frekvenciamizéria lecsengése után levelet kaptam a Műsorszolgáltatási Alap Fontana Irodaházának levélpapírján. Dr. Dömény Péter igazgató, akit nincs szerencsém ismerhetni, tájékoztatott az ORTT által „gyermekeknek és/vagy felnőtteknek szóló színházi előadások televíziós közvetítésének vagy televíziós adaptációjának támogatására” meghirdetett pályázat bírálóbizottságában való tagságom megszűnéséről. Nevezett bizottságba még Majtényi javasolt zsűritagnak. Dr. Dömény december 1-jén kelt levelében emlékeztetett arra, hogy sietős menesztésemet Majtényi egy nappal korábban, november 30-án hatályba lépett lemondása vonta maga után, amire egy paragrafust is citált, miszerint a Műsorszolgáltatási Alap megfelelő működési szabályzatának megfelelő pontja értelmében „a Bizottság elnökének és tagjának megbízatása egyébként megszűnik az őt jelölő testületi tag megbízásának megszűnésével”.

A levél olvastán az előzőnél jóval kisebb csattanást véltem hallani (némi spéttel), ezúttal attól a kisebb méretű kőtől származót, amely dr. Dömény döntése nyomán a televíziós bírálóbizottság egyes ORTT-pártkatonáinak szívéről esett le. Ha ott vagyok a bizottságban, képes lettem volna a minőség és az érték mellett érvelni, esetleg harcolni is azért, hogy a döntésekben a színvonal legyen a mérce. Mint akadály magam is elhárultam Majtényi távozása után egy nappal. Őszintén szólva, megkönnyebbültem. A megbízást csak Majtényi miatt vállaltam. Amikor fölkért, mondtam neki, hogy illúzió bízni az értékválasztó döntésben, de megértem az ő Don Quijote-i küzdelmét, és tőlem telhetően támogatom. Kettőnk között az a különbség, hogy ő a politikai szférában mozog, én viszont nem. Ő felvállalta az iszapbirkózást a mocsárban, amiért minden elismerésem az övé, én azonban nem szívesen tenném. Ő diplomáciai tárgyalásokba bocsátkozik a teljes politikai szcéna delegáltjaival, én pedig magam akarom eldönteni, kivel ülök egy asztalhoz, vagy kivel kívánok egy légtérben tartózkodni. Utólag, miután egy-két zsűritag neve a tudomásomra jutott, rájöttem, mitől menekültem meg a bizottságból való kirúgatásommal. Mi szükségem nekem arra, hogy bornírt eszmék képviselőjével vitatkozzam, politikai érdekcsoportok mögött álló üzleti vállalkozások pénzhez juttatásában segédkezzem, vagy az MSZP- és Fidesz-megbízottak a szemembe röhögjenek a bizottságban, miután az ülés előtt fél órával előre lemutyizták egymással a döntéseket? Akkor már késő lett volna faképnél hagyni őket. Ráadásul még pénz is járt volna a részvételért a kutyakomédiában, ami végképp az ízlésem ellen való, úgyhogy hálát adok a sorsnak, amiért megmenekültem tőle.

Magamtól is lehettem volna okosabb, egyetlen pillanatra sem lett volna szabad belemennem – legföljebb a „területen” való járatlanságom a mentségem. A színházi szférában, ahol ugyanilyen kutyakomédiák zajlottak a közelmúltban, nem eshettem volna hasonló csapdába, ott ugyanis számomra régóta átlátható az úgynevezett szakmai zsűrik tettestársként való berángatása a színház-igazgatói pályázatok virtuális elbírálásába, illetve az előre meghozott manipulatív politikai döntésekbe. Ott nem újdonság sem a politikai mutyizás, sem a törvénysértés. Legutóbb a hiábavaló energiákkal fáradságosan létrehozott előadó-művészeti törvényt tekintette papírrongynak egy vidéki önkormányzat az új igazgató kinevezésekor – újsághír szerint emiatt lemondott a Magyar Színházi Társaság egyik vezetőségi tagja, bravó, ilyen sem történt ott emberemlékezet óta –, s a törvénytelenség elszenvedői most perre viszik a dolgot. A mai magyar bíróság siralmas működésének ismeretében nem kétséges, milyen előre látható eredménnyel. Ami a legutóbbi direktori kinevezéseket illeti Pesten és vidéken, egyik politikai oldal sem vethet semmit a másik szemére, minden esetben haveri döntések születtek, az eredmény szempontjából szinte mindegy, hogy a sportbarátság vagy a belügyi barátság volt a meghatározó. A közös lényeg a kontraszelekció, amit – az említett zalaegerszegi eset kivételével – az úgynevezett szakmai bizottságok is tévedhetetlen biztonsággal támogattak, ha mással nem, hát azáltal, hogy tartózkodtak az általuk javasolt pályázó eddigi életművének megtekintésétől.

Van ezeknek az eseteknek egy általános, szomorú tanulságuk: a közpénzekkel támogatott rohamos szellemi és színvonalhanyatlás. Majtényinak nem sikerült szankcionáltatnia a rasszista beütésű, amúgy is közízlést sértő, alantas Mónika- és Joshi Bharat-show-kat, a színházfenntartók pedig kifejezett biztatást kapnak a hamis népszínházi címkével ellátott gatyaletolás preferálására. A gyalázatos nívójú kereskedelmi tévékkel busás hasznukból a jelenlegi összeg sokszorosát kellene befizettetni az államkasszába, és még az is kevés volna; az iparszerű színházi szórakoztató szolgáltatást pedig az európai kulturált országok mintájára egyáltalán nem kellene támogatni. Mindez illúzió, mert mindkét politikai oldal lepaktált alkukkal és évekre szóló hitbizományokkal fizeti ki kulturális klientúráját, s mivel a lefizethető művészek nem művészek, ez az akciósor, amely már elég régóta a szemünk előtt játszódik, hosszú távra biztosítja a folyamatos szellemi elsivárosodást és a szuverén, független, értékteremtő alkotók gettósítását.

A jövő már rég elkezdődött, mostantól csak gyorsuló tempóban fog folytatódni. És nagyon kevesen vannak, akiknek joguk lesz számon kérni a pusztítást, beleértve a saját likvidálásukat is.