Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

„Ó, az én próféta lelkem!” – mondhatnám Hamletként az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) televíziós színházi közvetítések támogatására kiírt pályázatának eredménye láttán. E lap hasábjain előre megsaccoltam, hogy „illúzió bízni az értékválasztó döntésben”. Korábban Majtényi László fölkért a zsűribe, de ORTT-elnökségéről való lemondásával – mint arról egy Illetékes tájékoztatott – megbízatásom automatikusan megszűnt. Akkor írtam: elkerültem, hogy „politikai érdekcsoportok mögött álló üzleti vállalkozások pénzhez juttatásában segédkezzem”. Utóbb fölmerült, hogy ez miért nem jutott eszembe akkor, amikor a megbízatást elvállaltam.

Válaszolhatnám, hogy azért nem, mert erre – az ORTT-vircsaftra – éppen Majtényi lemondása derített fényt. De nem így van. A hasonló vircsaftok ma általánosak Magyarországon. Naiv ugyan lehetek, de illúzióim nincsenek. Ha belemegyek egy előre látható „csínbe” (a sportnyelv használja a lerúgásveszélyes összecsapás vállalására vonatkozó kifejezést), azt betyárbecsületből teszem. Hogy ne hagyjam cserben azt, aki bízik bennem, és akinek még vannak illúziói. Majtényinak voltak, amíg el nem vesztette őket. Nélküle gátlástalanul sért törvényt az ORTT – „egy bűnben fogant és bűnben kimúló testület”, idézi tagjainak egyikét Baló György –, nélkülem vidámabban hoz döntéseket a televíziós pályázat zsűrije.

Automatikus távoztom után maradék érdeklődésemet is elvesztettem az ügy iránt, és így maradt volna, ha Illetékes – ugyanaz, aki eljárt „a hatályos szabályzat értelmében” – nem hívja fel a figyelmemet „a nyilvánosság számára is hozzáférhető ORTT-határozatokra”. Bár határozatok helyett szívesebben olvasgatom az Ulyssest, megfogadtam a tanácsát, belenéztem a testület honlapjába, és ráleltem a pályázat eredményére. Lássuk, milyen döntések születtek „a szakma, a nézők és a műsorszolgáltatók teljes megelégedésére” (idézet Illetékestől).

A kiírás színházi előadások közvetítésének vagy televíziós adaptációinak támogatására vonatkozott, és kilenc értékelési szempontot sorolt föl, többek között olyanokat, mint kulturális érték, művészi-szakmai színvonal és minőség, továbbá fesztiváldíjakkal, kritikusi díjakkal és közönségdíjakkal való ellátottság. Preferencia tárgya volt még a „kortárs színházi előadás közvetítése vagy adaptálása”, ami jelentősen szűkítette a pályázók körét, például kizárta azokat a produkciókat, amelyek a 19. században voltak műsoron. Közülük egy sem nyert, nagyon helyesen.

De azok sem nyertek, amelyek kortársak lévén pályáztak, és halmazati díjakat kaptak. Néhányat ideírok. Katona József Színház: Ledarálnakeltűntem (fődíj plusz két díj a szarajevói fesztiválon, három díj a toruni fesztiválon, köztük a legjobb előadás díja, három díj a rijekai fesztiválon, négy díj a pécsi POSZT-on, két díj a színikritikusoktól). Pécsi Nemzeti Színház: Képzelt beteg (két díj a POSZT-on, két díj a színikritikusoktól, köztük a legjobb előadás díja). József Attila Színház: Az öreg hölgy látogatása (két díj a POSZT-on, köztük a legjobb rendezés díja, két díj a színikritikusoktól, köztük a legjobb rendezés díja). Budapest Bábszínház: Líra és epika (a színikritikusok díja az évad legjobb új magyar drámájának). TranzDanz: Bankett (Harangozó-díj, Lábán-díj, a Magyar Táncszövetség díja az évad legjobb alkotójának). Centrál Színház: Szerelmes hal (három díj a Vidor Fesztiválon).

Hozzájuk képest díjak tekintetében az ORTT-nyertesek alul vannak reprezentálva, viszont nyilván jelentősebb kulturális értékeket sorakoztatnak fel, magasabb művészi színvonalon és minőségben. E tekintetben nem szívesen bocsátkoznék minősítésbe, bár ez a foglalkozásom, de nem itt és nem most. Másrészt a tizennyolc díjnyertes produkciónak csak valamivel kevesebb mint a felét láttam. De kérdezni azért szabad. Vajon mi indokolja, hogy a Pozsgai Zsolt által írt-rendezett három produkció kapta az össztámogatás csaknem negyedét, 150 milló forintból 36-ot? Tudom én, hogy Pozsgai meg nem értett zseni, aki nem jut szóhoz – tiszteletem jeléül az általam (is) szerkesztett folyóirat tavaly közölte új darabját –, no de ennyire? Miért kapott két örökbecsűje, a Feljegyzések az egérlyukból és a Szeretlek, Faust egyenként 15-15 milliót (ennyi volt a plafon), amikor az első monodráma, a második lényegében kétszemélyes dialógdráma? (Mindkettőt láttam.) Mi drágítja meg őket, a sok szereplő, vagy a nem létező díszlet? Miért érdemeltek két és félszer többet, mint a sokszereplős, bonyolult szcenikájú Ivanovék karácsonya? Törekedett-e a pályázó a „lehető legnagyobb fokú gazdaságosságra”, ahogy a kiírás kívánja, figyelembe vette-e a zsűri „a piaci gyakorlat, illetve a szakmai tapasztalatok alapján egy azonos körülmények, illetve feltételek között elkészíthető műsorszám feltételezett költségeit”, és összehasonlította-e velük „a Pályázó által vállalt kötelezettségeket”? Vajon mi szerepel „a Bírálóbizottság indoklással ellátott ajánlásában” (és az hol olvasható?) arra nézve, hogy a nagytiszteletű Mindszenty bíboros szellemisége (Szeretlek, Faust) egymaga 15 millió forintot ér, Babitsé, Osváté, Karinthyé, Adyé, Móriczé, Kosztolányié, Füst Miláné, Ascher Oszkáré, Krúdyé, Szép Ernőé, Szabó Lőrincé, Gellért Oszkáré, Ottliké, Schöpfliné, Radnótié – a Nyugat 2008–1908 című gyönyörű előadás szereplőit sorolom – pedig összesen sem ér egy lyukas garast sem? Miért nyerő – méghozzá 14 millió forinttal – „a vidámabb, egészen a bohózatig fellelhető művek” (Rományi Béla, a zsűri elnöke) kategóriájában a (tudtunkon kívül) világszerte játszott, nagy hírű klasszikus Vaszary Bubusa, szemben a nyilván ismeretlen Georges Feydeau A hülyéje című (mit nem mondanak?), sosem hallott nemzetközi kudarcával, amelyet nulla forintra értékeltek? És így tovább...

Az elején azt írtam, naiv vagyok. De annyira nem, hogy ne tudjam a válaszokat, ne „értsem”, miért nyer Pozsgai (hármat), Verebes, Kerényi Imre, Balázsovits, Eperjes, az Új Színház (kettőt), és miért nem nyer – csak azokról beszélek, amelyek/akik pályáztak – az Örkény, a Nemzeti, továbbá személy szerint Mohácsi, Mácsai, Alföldi, Zsótér, Bodó Viktor egyet sem, a Katona pedig háromból (szépségflastromként) egyet. A nyeretlenek döntő többsége dokumentálhatóan a mai magyar színház legjobbjai közé tartozik. A győztes lista (a színvonalas Parasztoperával, Asztalizenével és az Ivanovék karácsonyával együtt is) véleményem szerint esztétikailag kontraszelektált, politikailag manipulált, üzletileg haveri alapon lemutyizott döntés eredménye, amely mögött jól kivehető egy-két különösen kedvezményezett gyártó cég. Rományi elnök joggal mondhatta a zsűrire vonatkozóan, hogy „a Bizottság összetétele rendkívül szerencsésen alakult” (jegyzőkönyv, ORTT-honlap, 15. oldal). A három színházidegen média- és pártlobbista, aki „inkább a televíziós szempontokat vette figyelembe”, könnyen lenyomta a két szakembert, aki színházba is szokott járni. Így megy ez a mai Magyarországon. Máshol nem a politika és az üzlet manipulált hegemóniáját nevezik szerencsésnek. A lengyel közszolgálati televízióban ma is a legigényesebb színházi előadások kerülnek havonta adásba, nyolc óra húszas kezdéssel; legutóbb, januárban egy dokumentumdrámának kétmillió nézője volt, ami itthonra átszámítva négyszázötvenezernek felelne meg. Egy nívótlan kulturális közegben ez a szám utópia.

Demokráciánk züllöttségét bizonyítja, hogy szakmai és civil kontroll híján a társadalom nem tudja megvédeni, közkinccsé tenni értékeit, és ellenőrzése alá vonni a közpénzek kiszivattyúzását magáncsatornákba.