Három fotográfust arra kértünk, keressen a régi negatívok között egyet-egyet, amelyet különösen fontosnak tart a húsz évvel ezelőttiek közül. Benkő Imre, Korniss Péter és Szigeti Tamás arra is vállalkozott, hogy két évtized múltán kommentárral látja el a hajdani képeket.
Az átmenet hajnalán készült képet az Acélváros című fotóesszémből választottam.
Az Ózdi Kohászati Üzemek utolsó majálisán a kohászat dolgozói a hagyományoknak megfelelően vonultak fel ünnepelni a város feletti Drótostetőre.
Nagyszínpad, beszédek, kitüntetések, versek, kohász-fúvószenekar, sör, virsli, céllövölde, lufik...
A gyáregységek dolgozói külön sátrakban, faasztaloknál mulatoztak, én pedig élőben láthattam a remény és a bánat moziját.
A kohászat leépülésének első jelei már két évvel korábban megmutatkoztak, elkezdődtek a durvahengerműben az elbocsátások, közben a folyamatos acélművet még bővítik, elkezdődik a privatizáció: Petrenkó János gyárat vásárol, az összkép zavaros.
Valami elmozdult: a kohászat fellegvárát, a szocialista nehézipar egykori jelképét az állam már nem tudja tovább finanszírozni.
A különböző gyáregységek bezárása, a munkások fokozatos elbocsátása, a vasszerkezetek, kohók lebontása még hosszú évekig eltartott.
Kilenc évig kísértem figyelemmel a kohászat leépülését. Egy drámának voltam szemtanúja, ahol emberek ezrei váltak munkanélkülivé.
Benkő Imre
HozzászólásokÖsszesen: 0 db
A hozzászólás csak regisztrált tagjaink számára elérhető, kérjük lépjen be vagy regisztáljon!
Elfelejtette jelszavát? Segítségért kattintson ide!
Kérjük, hozzászólásánál tartsa be az oldal szabályait. Erről és a moderálási elvekről itt olvashat részletesen!