Hetilap kereső

Thomas Schreiber írása

1989. szeptember elején már harmadízben jártam Budapesten január óta. Néhány nappal a háromoldalú Nemzeti Kerekasztal-értekezlet befejezése előtt érkeztem, s másnap módom volt találkozni Antall Józseffel, akit tavasszal és nyáron már többször láttam. Azon kevés nyugati – ráadásul magyar születésű – újságírók közé tartoztam, akik szerint Antall, az „ismeretlenség homályából” felbukkant politikus rekordidő alatt a közép-európai kulcsfigurák egyike lett.

Ez a szeptemberi beszélgetés a Déli pályaudvar mellett lévő, akkor Buda Pentának nevezett szállóban zajlott le. A parlamenti kerekasztal-értekezletről jövet adtunk egymásnak találkozót a hallban, de megérkezésekor arra kért: a zajos földszinti presszó helyett inkább a szobámban üljünk le. Számomra rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk, többek között a jövőbeli köztársasági elnök jogkörének meghatározásával kapcsolatos vitákról. Szakszerűen magyarázta a „gyenge” vagy „erős” köztársasági elnök közötti különbséget, különös tekintettel a magyarországi viszonyokra. Amikor jóval később, a médiatörvénnyel összefüggésben sokat hallottam a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti hatásköri vitákról, visszagondoltam erre a beszélgetésre...

Pozsgay csalódik

Párizsba való hazaérkezésem másnapján, a Quai d’Orsay kelet-európai ügyekben illetékes egyik akkori vezetőjével, a jelenlegi kijevi francia nagykövettel ebédeltem, akinek elmeséltem budapesti élményeimet, hangsúlyozván Antall József szerepének fontosságát, és kiemelve, hogy a kerekasztal-értekezlet idején kapcsolatban állt Pozsgay Imre államminiszterrel.

Az MSZMP-beli „platformok” szaporodása előre sejteni engedte az állampárt belátható időn belüli szétbomlását. Erről jó pár, a francia rádiónak küldött akkori kommentáromban beszéltem. Nyilvánvalóan erre való tekintettel az úgynevezett „reformkommunisták” közül többen is helyezkedni kezdtek. A legügyesebbnek sokáig éppen a párton belül és kívül népszerű Pozsgay Imre bizonyult. Helyszíni tapasztalataim alapján merem állítani: jól érezte, hogy politikai jövője csakis az Antall Józseffel folytatott – akár kulisszák mögötti – összejátszás révén lehetséges. Így remélte köztársasági elnökké választását, amit egyébként a sok kérdésben megosztott platformok hangadói is támogattak. Ez lett volna az egyetlen mód arra, hogy a megreformált MSZMP az új viszonyok között komoly befolyással rendelkezzék. Nem így történt.

Érthetetlen nyelven

Az akkori helyzettel foglalkozó tudósításaim korántsem voltak összhangban a budapesti francia nagykövetség által Párizsba küldött elemzésekkel: azok szerint Magyarországon voltaképpen nem volt szervezett ellenzék. Lényegében tehát a megújuló kommunista párton belüli „reformátoroktól” függ a jövő, és valószínűleg nem lesz gyökeres a rendszerváltozás. Mindenesetre – számomra ismeretlen okokból, talán egyszerű tudatlanságból – képtelenek voltak felismerni, hogy létezik egy „utód”, de nem az állampárton, és nem is a felbomló rendszeren belül, akit Antall Józsefnek hívnak.

Pozsgay Imre pedig még joggal reménykedhetett valamiféle szerep betöltésében, de nem mint kommunista. Ehhez hozzájárult nyugat-európai és amerikai látogatásának sikere is. December első napjaiban Párizsban a francia televízió akkor legnépszerűbb politikai műsorának első, egy „keleti” országból érkezett meghívottja volt. A Budapestről jött fordítók kiválóan tolmácsolták Pozsgay szavait; a francia tévétől kapott feladatom pedig az volt, hogy a produkciós osztályhoz egész Franciaországból és külföldről betelefonálók kérdéseiből gyorsan kiválogassam és a fordítók révén az interjúalany tudomására hozzam a legérdekesebbeket. Másfél óra leforgása alatt 875 nézői kérdés érkezett, ami a francia tévések szerint rekord volt, ráadásul Pozsgay a hallgatók elsöprő többsége számára érthetetlen nyelven beszélt...

Az ismert okok miatt nem Pozsgay Imre lett az új államfő, viszont 1989 novemberében már tudtam, hogy François Mitterrand köztársasági elnök 1982 júliusa után rövidesen ismét hivatalos látogatást tesz Magyarországon. Francia és magyar részről egyaránt nagy súlyt helyeztek a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére.

Lobbizó hazafiak

Ezzel kapcsolatos élményeim egyike, amikor Nagy Gábor akkori párizsi magyar nagykövet meghívására tucatnyi, jórészt már francia állampolgárságú magyar személlyel kerekasztal-beszélgetésen vettem részt. Ennek az volt a célja, hogy a Franciaországban befolyással bíró magyarok segítsék a kapcsolatok felvételét, ennek érdekében ottani kormányzati, gazdasági és kulturális köröknél járjanak közbe. Egykori disszidensekből aztán így lettünk lobbizó hazafiak.

Megtapsolt kézfogás

1990 januárjában François Mitterrand megtisztelt azzal, hogy nem újságírói minőségemben, hanem a Francia Köztársaság elnökének személyes meghívottjaként utazhattam szülővárosomba. A hivatalos látogatás első napján az elnöki küldöttség tagjai az Élysée kérésére magyar politikai személyiségeket hívtak meg ebédre. Rám Antall Józsefet „osztották” ki. A Hilton Szálló éttermében találkoztunk. Részben a francia–magyar kapcsolatokról, részben a határon túli magyar kisebbségekről beszélgettünk, különös tekintettel Antall és más vezető ellenzéki politikusok másnap reggeli, Mitterrand-nal való találkozójára.

A francia elnök látogatását befejező délutáni nemzetközi sajtóértekezleten aztán diplomáciai bomba robbant. Mitterrand „Magyarország számára különösen fájdalmasnak” nevezte a nemzeti kisebbség kérdését, „mivel az országot – tette hozzá – mindkét világháború után megfosztották területének kétharmadától”. Francia államfő szájából hasonló kijelentés még sohasem hangzott el. Szavai világszerte feltűnést keltettek. Az új román kormány, alig három héttel a bukaresti „palotaforradalom” után, felháborodottan tiltakozott.

Számomra a magyar 1989 csak 1990 májusában, a tavaszi szabad választások után alakult új parlament első ülésén, a távozó és érkező miniszterelnök minden oldalról megtapsolt kézfogásával végződött.

Ahogy egy demokráciában illik.