Hetilap kereső

Fáy Miklós írása

Folyik Paul Anka honosítása. Nem most indult, legkorábban akkor, amikor az újragondolt Hungária együttes rock and rollt kezdett játszani, és az első lemezhez még nem volt elég anyag, így aztán Szikora Robi elénekelte az egyik legnagyobb Paul Anka-slágert, a Dianát. És ha előbb nem, akkor ott egyértelmű volt: az egész Szikora erre az érzésre lett felhúzva, erre a kissé nyafogós, kamaszos, gyerekes hangra, nyöszörgésre, durcáskodásra. Paul Ankának talán jobban állt, hiszen ő még csak tizenhat éves volt, amikor a csúcsra ért ezzel a dallal, és nem a magyar csúcsra, hanem az amerikaira.

A szakemberek vitatkoznak, mikor kezdődik a slágergyártás, a sztárkultusz, a tiniideálok megjelenése. Judy Garland már az volt? És Mickey Rooney? Sabu A bagdadi tolvajból? Nem tudom. De Paul Anka már ez volt. Ha van tökéletes slágerkezdet, akkor a Diana az. Megjelenik egy kölyök, de felnőttnek öltözve, öltönyben, nyakkendőben, ringatja magát a zenekari bevezetőre, majd belekezd: „I’m so young and you’re so old.” Fiatal vagyok, te meg öreg, vagy legalábbis ezt mondják.

Egy éneklő csinos fiú mindig számíthat a lányok-asszonyok rokonszenvére, de ezzel a sorral a fiúk is örökre le vannak kötelezve. Még emlékszem a magam tizenhat éves korára és arra a tragédiára, hogy a nők korban mindig fölfelé szerelmesedtek, de nekem még véletlenül sem sikerült valami fejletlen kis csirkébe beleesni, az osztálytársnők helyett az osztálytársnők mamáján, nővérén, felsőbb évfolyamokba járó lányokon akadt meg a szemem. És sajnos semmi ok nem volt rá, de nagyon jó lett volna elénekelni nekik, hogy „I’m so young, and you’re so old”. Paul Anka már akkor belépőt vett a halhatatlanságba, a Diana húszéves szám volt akkoriban.

Ott kezdtük el, hogy folyamatban van Paul Anka honosítása. De már túl vagyunk bizonyos fokozatokon, például mindenki (én is) gond nélkül hívja őt Magyarországon Ankának, mintha csak valami kedves becenév volna, Paul Ancsa, Paul Annuska, még jó, hogy legalább „pól” a keresztneve. Mindenesetre ha névsorolvasás lenne, nem biztos, hogy jelentkezne, ha magyarul olvasnák a nevét, de majd megszokja. Nekünk viszont meg kellett szokni az arcképét különféle hirdetőoszlopokon, és nem volt könnyű. Pláne azok után, hogy a zord időjárás valahogy megviselte a plakátokat is, amelyek még kint maradtak – nem elég, hogy a számos, kétbalkezes sebészek által elkövetett beavatkozás miatt úgy fest, mint egy üvegszemű teknősbéka, de még mintha valami vörhenyességgel járó bőrbetegség is megtámadta volna. Csoda, hogy van még kedve vigyorogni.

Csoda, hogy szeretni tudjuk ezt az embert. Pedig tudjuk, és nyilván azért is, mert így néz ki, mert ilyen tébolyult módon szeretett volna fiatal maradni, ami nagyon nem sikerült, haj kihullott, fog elszállt, ráncok mélyültek, ő pedig fölvette a kesztyűt. Sok esélye nem volt, de megpróbálta. Ebből a harcból került ki biztos vesztesként, vigyori teknőcként, de paradox módon épp ez az elveszített meccs jelezte, hogy megérdemelte volna a győzelmet is. Aki ilyen elszántan, pénzt, fájdalmat nem kímélve, mindenféle kockázatot vállalva szabatja magát ifjúvá, annak nyilván a lelke is ifjú. Mondhatni, gyerekes. Én már senkinek nem énekelhetem, hogy „I’m so young”, ő meg még most is nyugodtan.

Tulajdonképpen ez a legcsodálatosabb benne. Újra és újra előkerül, két éve már volt itt, akkor is valami mondvacsinált okból, talán karrierje ötvenedik évfordulóját ünnepelve, de a világban is újra meg újra felfedezik, hogy ez az ember még megvan. Holott semmi oka nincs arra, hogy még föllépjen, a Diana a slágerek történetében ott van a legjobban fizető ötvenben, amit érte kap, abból már fönn lehet tartani egy meglehetősen kellemes életszínvonalat, és még a ráncait sem kellene szégyellnie. És szó sincs arról, hogy Paul Anka egyszámos csoda lenne, hiszen ő írta és énekelte azt is, hogy „You are my destiny”, és hogy valami meglepőt is mondjak: a My Way sem Frank Sinatra száma.

Nem is Paul Anka-szám, az eredetit Claude François énekelte, de az angol szöveget bizony ez a líbiai származású amerikai gyerek írta hozzá. Egy erős ötlettel a bánatos, szerelmes dalból egy nekibőszült, magányos, hősi indulót formált, és azóta nincs megállás. Ez is egy különleges tehetség: megsejteni, hogy egy dallam mennyit bír el, hülyéskedni kell, vagy komolykodni, szerelmesnek lenni, vagy kősziklának, bánkódni, hogy egyedül iszom a kávémat, vagy felszegni a fejet, hogy közel a vég, és mindjárt lemegy a függöny, de nem bánok semmit sem.

Sinatra egyszerűen csak sikerre vitte Anka szövegét a maga bársonyos, izgalmas baritonjával. Aztán a dalt előadták még sokan, hogy csak a végleteket mondjam: Sid Vicious, a punk minden hősiességtől mentes halottja, és Luciano Pavarotti, a magas C királya. Énekelték a szerzők is, így Claude François, de ő harminckilenc évesen megtette, amiről azt hitem, csak a tanmesékben létezik: a fürdőkádban szárította a haját, és elejtette az elektromos eszközt. Énekelte és énekli Paul Anka – és most semmiképpen sem szeretném azt sugallni, hogy érezzük magunkat kivételes helyzetben. Ez nem olyan, mint amikor Liszt zongorázott, vagy Bach orgonált, mégis ők tudták a legjobban, mit is akartak mondani, és megvolt bennük a képesség, hogy ezt elmondják a hangszeren.

Anka soha nem volt fenomenális előadó, és most sem az. Azt se mondanám, hogy a nagy túlélő, mert bár túlélte Elvist, John Lennont és Sid Vicioust, nem élt olyan vad életet, mint az említettek, senki nem akarta őt lelőni, és a legnagyobb veszélyt a karrierjére az jelentette, hogy esetleg az egyik műtét során úgy megfeszítik az arcbőrét, hogy végül nem tudja majd becsukni a száját. Nem is igazi nagy öreg, hiszen akármilyen hosszú is a pályája, ő maga még hetvenéves sincs.

Mégis: annyira szép tőle, hogy szüksége van a színpadra, hogy vágyik énekelni, hogy ezért mindenféle szörnyűségekre is képes, hogy hiába nem kell neki a pénz, ideutazik Magyarországra, ahol számára tökéletesen idegen embereknek fogja majd elénekelni a dalait. Lehetetlen megtagadni tőle a tiszteletet. Vagy akár a szeretetet.

(Paul Anka június 3-án ad koncertet a Papp László Budapest Sportarénában.)