Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Ahhoz képest, hogy amióta tudják, győzni fognak – vagyis hogy mennyi idejük volt a kormányzati szándékok kidolgozására –, a Fidesz vezető politikusai eléggé bizonytalan nyilatkozatokat tesznek ezekben a napokban.

És egymásnak ellentmondóakat. Meg olyanokat, amelyekkel saját párttársaikat is sikerül meglepniük. Aztán következnek a korrekciók, a magyarázkodások. A külügyminiszter mást mond a leendő kettős állampolgárságról, mint a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes: egyikük szerint ez a státus nem jár majd szavazati joggal, a másik kijelenti, hogy minden magyar állampolgár azonos jogokat fog élvezni. A belügyminiszter nem hiszi, hogy Gergényi Péter, a volt budapesti rendőrfőkapitány törvénytelenséget követett el 2006 októberében, de az ügyészségre bízná ennek kivizsgálását. Mire a miniszterelnök másnap bejelenti, hogy személyes megbízottja foglalkozik majd az elszámoltatással – a felhatalmazás keretei egyelőre homályosak –, Varga Mihály, a miniszterelnökség államtitkára pedig azonmód „szerencsétlen, elsietett” nyilatkozatnak nevezi Pintér Sándor szavait. Ámde Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője azt mondja egy tévéműsorban, hogy neki nem volt baja az ominózus belügyminiszteri állásfoglalással, és Pintér változatlanul élvezi a párt bizalmát, támogatását.

A szétbeszélés arra vall, hogy miközben a kormánypárt még ellenzékben legtöbbet hangoztatott követelése éppen az egykori utcai zavargásokkal kapcsolatos felelősség teljes körű feltárására irányult, a Fidesz-vezetésben máig nincs konszenzus arról, mit is jelentsen az elszámoltatás. Persze azt valamennyien hangsúlyozzák, hogy törvényes keretek között fogják tartani; de hát Pintér Sándor is csak erre utalt, amikor nem volt hajlandó prejudikálni Gergényi tevékenységét, hanem azt mondta, hogy a felelősség megállapítása ügyészségi hatáskör. Orbán Viktor azonban láthatóan nem volt elégedett ezzel a felfogással, és Balsai megbízásával gyorsan jelezte is. Lázár János viszont egyáltalán nem tett említést Balsai szerepéről, és bagatellizálni próbálta Pintér – Varga Mihály szerint „szerencsétlen” – megfogalmazását.

A Fidesz-politikusok reakciói feltehetőleg azért különbözőek, mert mindannyian tudják, hogy miután Magyarországon az ügyészség nincs a kormány alá rendelve, következésképp senki semmiféle kormányzati felhatalmazással nem gyakorolhat befolyást a vádhatóságra. Feljelentéseket persze bárki, akár még Balsai is tehet, de ez nem különleges feladatából, hanem állampolgári jogaiból következik. Arról nem is szólva, hogy az ügyészség már jó ideje foglalkozik hasonló beadványokkal: nyomozások, vádemelések és ezek nyomán ítéletek is születtek egyes ügyekben. Jogerős bírósági döntéseket vizsgáltatna felül a kormányzat? Vagy – mint Lázár János jelezte – a még folyó perekben az állam minden további nélkül elismerné a felelősségét? És ezzel párhuzamosan megpróbálkoznának az egykori kormány tagjainak személyes büntetőjogi számonkérésével? Egyik változat sem válna a jogállam nagyobb dicsőségére. Mert minden esetben nyilvánvaló volna az előítéletes koncepció – és ha feltételezhetjük még, hogy legalább a bírói kar köti magát a törvényi normákhoz, a kierőszakolt eljárások kormányzati kudarccal végződnének. Ha máshol nem, Strasbourg-ban mindenképp.

A Fidesz-adminisztrációnak tehát végig kell gondolnia, hogy a propaganda meg a jogi procedúra lehetőségei nem ugyanazok ellenzékben és kormányon. Érthető, hogy politikai hecckampányra most is szükségük van – csakhogy megváltozott a felelősségük súlya. Most már a jogállam tekintélye, megbízhatósága, mondhatni becsülete, illetve maga a jogbiztonság a tét. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy bűn büntetlen maradjon. De azt, hogy politikai akaratok ne írhassák felül az igazságszolgáltatás pártatlanságát, éppen a kormánynak kell garantálnia. Márpedig a jelek azt mutatják, hogy a Fideszben erről nem alakult ki teljes nézetazonosság.

Más természetű, de hasonlóképp kétségtelen veszély a gazdaságpolitika érzékelhető tisztázatlansága. Egyrészt afelől egyetlen komoly elemzőnek sincs kétsége, hogy különösen a görög válság és lehetséges eszkalálódása miatt ma sem a nemzetközi intézmények, sem a befektetők nem tolerálják a hiány érdemleges növelését. Másrészt a kormány emberei folyamatosan olyan – bár a legkevésbé sem pontosított – ígéreteket tesznek, amelyek épp a gazdasági környezet „jóvoltából” betarthatatlanok. Sem a lényegi adócsökkentés, sem a különféle speciális juttatások, netán a cafeteria-rendszer felülvizsgálata nem reális; az államháztartás fegyelme most mindennél előbbre való. De a Fidesz vezetésében némelyek ezen a téren is korábbi kampányelkötelezettségeik meg mai vágyaik szerint akarnak gondolkodni, és nem képesek leszámolni önnön voluntarizmusukkal. A baj nem egyszerűen az, hogy nem tudnak mihez kezdeni a beváltatlan ígéretek politikai kockázatával, hogy félnek az ezt kihasználó szélsőjobbtól, s hogy az önkormányzati választások előtt nem akarják elveszteni a kormány bizalmi tőkéjét.

A probléma mindezen felül abban áll, hogy nincs egységes, koherens és belső, a különböző érdekcsoportok konszenzusát élvező gazdaságpolitikai irányvonal. A Fidesz egyebek mellett ezt is elmulasztotta kidolgozni ellenzékben – vagy legalábbis a különféle koncepciók küzdelmében nem hirdetett győztest.

A belső ellentétek máig sem oldódtak fel.

Az idő és a helyzet azonban szorít.