Hetilap kereső

Forró Evelyn írása

1988 végén, ’89 elején egyre többször tüntettek a prágai Vencel téren, mind gyakrabban szóltak arról a hírek, hogy „maroknyi disszidens csoport megzavarta a rendet, és tagjait őrizetbe vették”.

Nekem a bársonyos forradalom hamarabb kezdődött meg, mint ahogy a történelemkönyvek rögzítik. 1989 januárját írtuk, amikor gyors egymásutánban két telefont is kaptam prágai irodámban. Az elnökhelyettes, majd a külpolitikai rovat vezetője szólt, hogy néhány napon belül térjek haza. Hogy miért, azt nem voltak hajlandók elmondani. Miután tudtam, hogy február közepén Grósz Károly Prágába látogat, csak arra gondolhattam, hogy felkészítésre kell hazatérnem. Mérgelődtem is, mert úgy éreztem, hogy másfél éves kinti munkámmal már bizonyítottam, és meg tudom oldani a feladatot.

Tüntetésmenetrend

Amikor megérkeztem, felhívtam rádiós barátnőmet, aki azzal fogadott: most mondta az Aczél Bandi, hogy téged állítólag haza akarnak hívni, végleg. Na, ettől aztán végképp „megnyugodtam”, és nem kis izgalommal mentem a rádió elnökéhez a megadott időpontban, ahol a következő párbeszéd zajlott le:

– Jó napot kívánok, Forró Evelyn vagyok.

– Jó napot kívánok. Hajdú István vagyok. Hogy érzi magát Prágában?

– Köszönöm, jól.

– Kár.

Húsz évvel a történtek után is remeg a gyomrom, ha felidézem ezt a beszélgetést, amely természetesen ezzel még nem ért véget. Hamarosan kiderült, hogy a csehszlovák elvtársak kifogásolják tudósításaimat, mert nem átallom azt is megírni, amit látok, és nem a CTK hírügynökség jelentéseit fordítom le szolgamódon. Igen, akkor már voltak tüntetések Prágában, pontosan tudtuk, melyik moziból zúdulnak ki a rendőrök, honnan várható a vízágyú, merre lehet menekülni... Megvolt a forgatókönyv.

Az elnök azt ajánlotta, foglalkozzam inkább a cseh üvegiparral, a szlovák síparadicsommal, ne a tüntetésekkel. Amikor azt mondtam: van annyi energiám, hogy még ezekről a témákról is írjak, kifejezetten azt kérte, ne menjek ki a tüntetésekre. Mire én írásban kértem tőle, hogy tilos a tüntetésekre kimennem. Végül ilyet nem kaptam.
Maradt minden a régiben. Ott voltam a január végi demonstrációkon, és megírtam, amit láttam, és elmondtam azt is, hogy mit írt meg minderről a csehszlovák hírügynökség.

A hivatalos jelentések és a látottak közötti különbség ordított.

Ennek a történetnek február 15-én esett meg a zárszava, amikor a csehszlovák–magyar pártfőtitkári találkozón „napirendi pont” lettem. Miloš Jakeš a tárgyalások végén kérte Grósz Károlyt, hogy hívjanak haza, mire ő azt válaszolta: nem hívjuk, ha nem tetszik a tudósító munkája, utasítsák ki, de ezt azért nem javasolnám, mert annak nagy visszhangja lenne Nyugaton. (Erről egy olyan személy számolt be nekem, aki ott ült a tárgyalásokon, és akit szavahihetőnek tartottam.)

Mindezzel csak azt akartam illusztrálni, hogy nálunk, itthon már új szelek fújdogáltak, ha nem is mindenütt. Prágában, Pozsonyban viszont még mereven tartották magukat a szocialista, kommunista beidegződések. Állítólag a dunaszerdahelyi párttitkár le is akarta szereltetni az antennákat, hogy az ottani magyarok ne nézhessék a magyar tévét, s ne hallhassák, hogy mit mond a prágai tudósító az ő országukról.

Még ’89 nyarán is nagy volt a félelem a besúgóktól. Házbeli szomszédunk kétszer is kilesett a lépcsőházba, hogy nem látja-e valaki, amikor átjön hozzánk, és megnézi azt a videokazettát, amelyet Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről kaptunk Budapestről. Csehül, angolul fordítottuk neki a beszédeket, és nem győzött csodálkozni, hogy ilyesmi nálunk megtörténhet.

Csodálkozott, sőt kifejezetten félt az NDK rádiójának tudósítója is, aki fölöttem lakott. Hívtam: jöjjön el velem egy sétára, mert én már tudom, honnan lehet bekukucskálni a nyugatnémet nagykövetség kertjébe, ahol NDK-s menekültek sátoroztak. Persze nem magamtól tudtam. A nyugatnémet nagykövetség egyik munkatársa hívott meg egy kávéra. Elmondta, hogy az újságíró-kollégáktól hallott rólam, majd kérte, menjünk végig az épület folyosóján, ahonnan érdekeset tud mutatni. Döbbentem néztem az udvaron az embereket, akikről épp a SZER aznap déli híreiben hallottam először. A diplomata annyit mondott: ugyanezt az erdő felől is láthatom egy résen át. A többit rám bízta. Természetesen a 22 órakor kezdődő híradásban beszámoltam róla. Jellemző, hogy a rádióban akkor már ez nem okozott problémát, az MTI-s kollegina viszont üvöltve hívott fel: hogyan merészeltem ilyen anyagot leadni, előbb engedélyt kellett volna kérnem, és ebből még nagy bajom lesz, és egyébként is el kellett volna mondanom neki, hiszen ő az első számú tudósító, akinek mindenről tudnia kell.

November 15-én újabb érdekes telefonhívásom volt. A csehszlovák ellenzék egyik neves tagjával, Helena Nìmcovával beszéltem meg találkozót magam és népszabadságos kollégám nevében. Másnap, csütörtökön találkoztunk egy kávézóban. A jelenet olyan volt, mint a filmekben. Legalább három asztalnál olvastak újságot éppen ráérő emberek, csak a lap közepe nem volt kivágva, de eléggé feltűnően kukucskáltak ki az újságok mögül, három másik asztalnál pedig szerelmes párok ücsörögtek, egymás szemébe révedve. Kis Tibivel szinte fuldokoltunk a röhögéstől, de azért felkészültünk rá, hogy akár el is vihetnek minket. Jó előre szóltunk konzulunknak, Taba Lajosnak: ha nem megyünk haza, tudja, hol keressen. Aztán megjelent egy középkorú hölgy, és nekem az jutott eszembe, valahol már láttam. Bevillant az is, hogy valahogy virág kapcsolódik az arcához. De már csak otthon jöttem rá, hogy ő volt ott a Hősök terén, Nagy Imréék újratemetésekor, és valóban volt virág a kezében. Nìmcová elmondta, hogy másnap felvonulásra készülnek, a Füvészkertből indul a menet, az indulás pontos időpontját viszont csak másnap délelőtt tudja megmondani.

Utolsó csengetés

Értelemszerűen november 17-én, pénteken délután ötkor mi is elindultunk a menettel, végig a Vltava partján. A Nemzeti Színház ablakából színészek, színpadi munkások integettek a vonulóknak. A Vencel teret rendőrök zárták le, a tömeget már a Národni Tøídán szétverték, szétvízágyúzták. Menekült mindenki. Én egy óra múlva, a tudósítás leadása után visszamentem, és teljesen véletlenül bejutottam a lezárt területre. Pokoli látvány fogadott. Elhagyott egyetemi jegyzetek, törött szemüvegek, fél pár cipők hevertek a járdán, az úttesten.

Ekkor még brutálisan szétverték a tüntetőket, de a hatalom ereje napról napra fogyott. Attól kezdve napokon át minden délután százezer ember gyűlt össze a Vencel téren, és kulcsaikat rázva skandálták: poslední zvonìní, vagyis utolsó csengetés.