Hetilap kereső

Popper Péter írása

Január 21-i számunkban Ranschburg Jenő szólt hozzá Lampé Ágnes Csőlátás című riportjához, amely történelemoktatásunk egyik sajátos aspektusára világított rá annak kapcsán, hogy egy budapesti nyolcadikos diák nagyapja állítására, illetve Hitler Mein Kampfjára hivatkozva tagadta a holokauszt megtörténtét. Popper Péter most a neves pszichológus véleményét gondolja tovább.

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Bizony, nagy a pók, amelyik – máris börtönöket, leszámolást hirdetve – felénk közeledik. Én pedig még a szelíd pókoktól is félek. Ezért nem tehetek mást, mint hogy vállamat nekivetem Ranschburg Jenőének, hátha mások is megteszik, s együtt legalább mérsékelhetjük az agresszivitását, mire megérkezik. Szóról szóra egyetértek Ranschburg Jenő Nagyapók meséi című írásával. Hát akkor? Csak még élesebben akarok fogalmazni.

Én nem vagyok zavarban, és sehol sem látom a pedagógiai dilemmát. Mint tudjuk, mindenféle nagyapók vannak, bolsevik nagyapók, liberális nagyapók, politikamentes polgári nagyapók, fasiszta nagyapók is. Hát ez a nagyapó fasiszta! Méghozzá meggondolatlan fasiszta, mert Ranschburg jól látja, hogy éppen Hitlernek ez az alapműve a legkevésbé alkalmas arra, hogy a nácizmus elkövetett borzalmait ennek alapján tagadni lehetne.

Ranschburg a szélsőségesen jobboldali és mindennap erőszakosabbá váló, fenyegető vádak okozta családi rettegéssel magyarázza, hogy a másképp gondolkodó gyerekek nem mernek felállni az osztályban, és szembeszállni a kis nácival. Ebben is igaza van.

Sok év telt el azóta, amióta a Führer elvesztette a fegyveres háborút, de úgy látszik, az ideológiait nem. Mert a fasiszta gondolkodásmód nem öröklődik, hanem azt megtanulják.



Már huszonvalahány évvel ezelőtt a Kritika című folyóiratban idéztem egy kedvelt dalocskát, amelyet néhol felső tagozatos általános iskolások énekeltek: „Auschwitz, Auschwitz, régi szép idők, / Összedőlt kemencék, zsidó temetők, / Zsidó vér, zsidó vér, jaj de jó, jaj de jó, / Szappan lesz belőle, hali-halihó.”

Amikor megszülettek, Európa már kiöklendezte magából a fasizmust.

A fasizmus lényege, hogy először egzisztenciálisan, azután fizikailag is meg kell semmisíteni mindenkit, aki másféle erkölcsöt, másféle hitet képvisel, másféle értékrend szerint ítéli meg az emberek közötti kapcsolatokat: magasabb rendű és alacsonyabb rendű emberfajtákat különböztetve meg.

Az országos hírű pszichológus tökéletesen elmondja, hogy mit tartana helyes megoldásnak a történelemtanár részéről. Csakhogy ennek az a feltétele, hogy a tanár szíve mélyéből felháborodjon a nagyapó és a gyerek álláspontján. Akkor felsőfokú pedagógiai végzettsége nyilván hozzásegíti a nem is annyira bonyolult helyzet megoldásához. Ám tehetetlensége, tanácstalansága nem erre utal. S inkább vállalja a pedagógiai kudarcot, amikor „szakemberekhez” fordul. Hát ő – mint tanár – nem az?

Mármost a szakemberek – hadd ne soroljam fel az inkriminált intézmények hangzatos neveit – valóban cserbenhagyják a tanárt is, az üggyel foglalkozó újságírót is. Vajon miért? Pedagógiai tudatlanságból, módszertani felkészületlenségük okán? Ugyan. Ők a neveléstudomány elitje, tudósai. Hanem azért, mert a választások közeledtével – egzisztenciájukat féltve – a hallgatást biztonságosabbnak érzik. Hiszen egykori bukása után a „vezér” megmondta: az volt a baj, hogy a hatalomban nem voltak elég kemények. Hát még egyszer nem követik el ezt a hibát.

1944-ben sem volt az ország lakosságának többsége nyilas. De félelmük, a nácizmus, a nyilaskeresztes mozgalom rémtettei iránti közönyük lehetővé tette azt, hogy némaságukat ne érezzék cinkosságnak. Bezárkóztak, és ezzel átengedték a terepet a hatalmi mámorban fürdőző szadista őrjöngőknek.

Remélem: barátomnak igaza van, amikor azt reméli, hogy legalább a fasizálódó gyerekeket szép szóval, történelmi ismeretekkel meg lehet győzni nézeteik embertelenségéről. Hatvanhat év telt el azóta, amióta először hallottam ugyanezeket a jelszavakat, ugyanezt a rasszista gyűlöletokádást, az akkor is hazug mítoszokat, amelyeket most a kivágott fa tönkjén megint zöldellni kezdő hungarista mozgalom harsog. Vajon az ország megmentéséhez elég lesz-e a remény?