Hetilap kereső

Ranschburg Jenő írása

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Zavartan és értetlenül olvastam Lampé Ágnes Csőlátás című riportját a 168 Órában. Az írás arról szól, hogy egy budapesti általános iskola nyolcadik osztályában a történelemtanár a második világháborús zsidóüldözésről – a haláltáborokról, tömeggyilkosságokról – beszél diákjainak. Az egyik tanuló feláll, és az elhangzottakat határozottan hazugságnak minősíti. Az igazság szerinte a Mein Kampf című könyvben található, amelyet ő naponta olvasgat nagyapjával. „A tanár próbálja kezelni a helyzetet” – írja Lampé Ágnes –, de a következő órán (és még két alkalommal) „az incidens megismétlődik”.


Zavartságom legfőbb oka, hogy képtelen vagyok megérteni a történet belső logikáját. A pedagógus Auschwitzról, Mauthausenről, ártatlan emberek százezreinek könyörtelen lemészárlásáról beszél, amelynek megtörténtét manapság valóban tagadják néhányan – de ezt soha nem a Mein Kampf alapján teszik! Ugyanis Hitlernek ez a húszas években íródott munkája olyan nyílegyenesen vezet el a holokauszthoz, hogy a magam részéről – ha történelemtanár volnék – passzusokat olvasnék fel belőle tanítványaimnak: a gyerekek megértsenek valamit az érintetlen lélek számára felfoghatatlan iszonyat kibontakozásából.

Ez a könyv – bár korántsem az első fajelméletes munka – a náci antiszemitizmus ideológiai alapvetése. Hitler itt ír először a germán faj felsőbbrendűségéről: „A humán kultúra valamennyi megnyilvánulása, a művészeti, a tudományos és a technikai képességek minden produktuma, amit napjainkban tapasztalunk, szinte kizárólag az árja kreatív erő terméke.” Az árja szuperioritásra minden egyéb faj veszélyes lehet – de elsősorban a zsidóság fenyegeti, amely természeténél fogva lusta, és gyakorlatilag semmivel nem járul hozzá a civilizáció fejlődéséhez – írja Adolf Hitler.

Itt megállnék kicsit az olvasásban, és mesélnék egy keveset – elsősorban a magyar zsidók „genuin lustaságáról”, Hevesy Györgyről, Wigner Jenőről, Szilárd Leóról, Kármán Tódorról, és elmondanám azt a történetet is, amelyben egyiküket – a Buenos Aires-i nemzetközi fizikuskonferenciát követően – megkérdezték: hogyan kommunikáltak a világ minden tájáról összegyűlt tudósok? A válasz így hangzott: „Egyszerű. Magyarul beszéltünk.”

De rátérnék az irodalomra is, és a „leglustábbak” között megemlíteném Radnóti Miklóst, Heltai Jenőt, Füst Milánt, vagy a maiak közül Kertész Imrét, Konrád Györgyöt, Spirót, Kornist, és talán folytatnám is a sort, ha van rá időm. Semmiképpen sem feledkeznék meg Weiss Manfrédról, Kner Izidorról, Ganz Ábrahámról, akik ipart telepítettek Magyarországra, és várost építettek – mérhetetlen „lustaságuk” kézzelfogható bizonyítékaként.

Adolf Hitler úgy vélte: mindenért, ami őt személy szerint idegesítette – a modern művészeti irányzatoktól a prostitúción át egészen az első világháború elvesztéséig –, a zsidóság felelős. A kommunizmusról nem is beszélve, amely nem lehetett más, mint az alacsonyabbrendűségi érzéssel küszködő zsidóság kompenzációs törekvésének terméke.

Miért ne lehetne minderről beszélni a tizenéves gyerekeknek? Biztos vagyok benne, hogy megértenék az összefüggést a Mein Kampf és a németországi antiszemitizmus megerősödése között. Helyére kerülne a Sturm Abteilung (SA) megalakulása és működése, ami végül a kristályéjszaka borzalmához vezetett, és – talán – átéreznék a nürnbergi törvények embertelenségét, amelyek a német zsidóságot gyakorlatilag megfosztották állampolgárságától, és megtiltották az árják és a zsidók házasságkötését is.

A folyamatot kellene a gyerekeknek megmutatni. A folyamatot, amely a kimondott szavaktól, a leírt betűktől a német alapossággal megtervezett gázkamrák precíz működtetéséig vezetett. A Mein Kampf nem alkalmas arra, hogy tartalma alapján egy diák hazugságnak nevezze mindazt, amit tanára az Endlösung iszonyatáról elmond. Éppen ellenkezőleg.

Nem tehetek róla – ez a másik oka a zavaromnak –, nekem tetszik, ha a nagypapák esténként könyvet olvasnak (és elemeznek) serdülőkorú unokáikkal. Elképzelem, hogy mindez a nagypapa szobájában történik – hiszen idős már (közel a nyolcvanhoz), bizonyára fia (vagy lánya) családjában él. Kényelmesen elhelyezkedik a fotelban, unokája odakucorog mellé, a szőnyegre, az öreg pedig komótosan felolvassa a könyvből – mondjuk – a következő mondatot: „A zsidó fiatal, ördögi tekintettel, órákon át lesben áll, kémkedve az ártatlan lány után, akit megrontani tervez, felhígítani a vérét azzal a céllal, hogy értéktelenítse a fehér fajt, amelyet gyűlöl, és így olyan szintre csökkentse annak politikai és kulturális színvonalát, amelyen uralkodni képes felette.” (Amikor a feleségemnek felolvastam ezt a mondatot, szarkasztikusan megjegyezte: „Igen? Akkor nekem miért kell vérhígító gyógyszereket szednem?”)

Vajon hogyan magyarázza a nagypapa az ilyen – és ehhez hasonló – hitleri mondatokat? Nem lehetséges, hogy nem a Mein Kampf, hanem a riportbeli nagyapó „kísérőszövege” („Ugyan, ez az Auschwitz-dolog mese! Lehetséges, hogy páran elpusztultak a munkatáborban – nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy dolgozzanak –, de hogy jön ez ahhoz, amit az amerikaiak csináltak Vietnamban? Meg az angolok Drezda fölött?”) az, ami a gyereket arra késztette, hogy hazugságnak nevezze a tanár által elmondottakat?

Mondom, tetszik nekem, ha a nagypapák beszélgetnek és olvasgatnak unokáikkal. De még élnek néhányan olyan nagypapák is, akiknek a fejében Auschwitzról, Birkenauról, Mauthausenról egészen más kép él, mint ennek a nagyapónak. Ők nem mesélnek unokáiknak? Hol vannak azok a gyerekek, akik felállnak az órán, és azt mondják: márpedig nekik ugyanúgy mesélte el a történteket nagyapjuk, mint a tanár úr? És hol vannak azok a gyerekek, akik egy másik történelemórán, amelyen a náci szellemtől meglegyintett tanár bagatellizálni próbálja a holokausztot, felállnak, és kijelentik: „A tanár úr nem mond igazat! Nekem erről a nagyapám – aki átélte a második világháborút – egészen mást mesélt!”

Itt vannak ezek a gyerekek is! Itt vannak – de nem állnak fel az órán, mert félnek. Persze ezt általában nem ismerik el, inkább – ahogy a pszichológusok mondani szokták – „hárítanak”, ám valójában átitatja őket nagyapjuk és apjuk rettegése és az a bizonytalan szorongás, ami az egyre hangosabb, érthetetlen vádak nyomán keletkezik bennük. És ez a zajos, fenyegető vád hallgatásra inti azokat is, akik – legalábbis azt hiszik – nem érdekeltek sem az egyik, sem a másik nagyapó interpretációjában.

Lampé Ágnes nagyon is megfelelő helyekre fordult, amikor a pedagógiai dilemmára választ keresett. Az Országos Közoktatási Intézet, az Országos Pedagógiai Szolgáltató Intézet és a Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet valamennyi szakértője és kutatója azért kapja a fizetését, hogy ilyen és hasonló dilemmákra választ adjon, vagy legalábbis megpróbáljon megoldást találni. Tudom, hogy beszélnek is éppen eleget – amikor úgy vélik, megnyilvánulásaiknak nincs semmiféle kockázata! Nevetségesek az érvek, amelyekre hivatkozva hátat fordítottak a munkáját végző újságírónak, és felháborító, hogy cserbenhagyták a pedagógust jó szándékú és balul sikerült igyekezetében.

Gyerekkorom óta hallom a legördülő redőnyök zaját, amikor a „személyükben nem érintett” emberek – apage, satanas! – elhárítják maguktól a véleménynyilvánítás sürgető belső kényszerét. Ez az, ami miatt a tanárát lehazugozó tanuló ügye mégis jóval több, mint egyszerű – egy szokatlan nevelési helyzet szakszerű megoldását firtató – pedagógiai dilemma!