Médiaspecialisták

A demokratikus politikai rendszerek működése azon a feltevésen nyugszik, hogy a választásokon a polgárok tömege helyes és bölcs döntéseket hoz, s ezeket utóbb, egy újabb választáson vagy megerősíti, vagy elveti. A helyes döntésekhez szükséges információkat, véleményeket pedig – mint minden óvodás tudja – a szabad média közvetíti.

A választó persze politikai tudáshoz jut barátaitól, rokonaitól vagy egy ismeretlentől is, akivel a fodrásznál fecseg. És személyes tapasztalatai szintúgy befolyásolják döntéseit. Például az: marad-e a fizetéséből a hónap végén?

Evidencia továbbá, hogy a sajtószabadság korlátozása egyben a demokrácia korlátozása. (Erre itt nem térek vissza – legyen elég, hogy a hatalom volt szíves visszatérni rá.) Ám a médiumok szabadságának korlátozása-megszüntetése sosem elegendő ahhoz, hogy valaki a hatalmát és a tömeg támogatását meg tudja tartani. Magyarországon az 1990-es évek elején hiába foglalta el a kormány, illetve a legnagyobb kormánypárt jobb széle az állami rádiót és televíziót, hiába alakította át a politikai műsorokat, a hírszolgáltatást. Rútul elveszítette a választásokat. Ráadásul az egyetlen országos televízió és rádió birtokában sem tudta elérni: a nézők és a hallgatók azt tartsák fontosnak, amit ő.

A híradó például minden este teljesítette a meghatározott ideológiai penzumot („nemzeti” kérdések, „egyházi” ügyek stb.), mégsem sikerült meghatároznia, hogy miről gondolkodjanak a nézők (azaz nem sikerült „tematizálni a közbeszédet”).

Adódik itt néhány tanulság. Többször láthattuk az elmúlt húsz évben, hogy a média hatalma nem olyan nagy, mint ideiglenes birtokosai hiszik/szeretnék. Azt is láthattuk, hogy ők mégis és változatlanul hisznek a sajtó, a televízió, a rádió jelentős hatásában, ami a kereskedelmi, majd a tematikus csatornák megjelenése, illetve az internet elterjedése után még mulatságosabb (noha mindezek előtt is idejétmúlt tudományos elgondolás volt).

Tanulság: a magyarországi médiarendszer működési zavarainak egyik oka a politikai kultúra állapota, a másik meg az, hogy a médiapolitikusok és -tanácsadók nem ismerik a média működését.

1989 tavaszától a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetői tudták, hogy a hatalmukról vagy annak egy részéről le kell mondaniuk, és hogy eme lemondás mértéke valamiféle megállapodáson vagy versenyben (választáson) dől majd el. Így maradt a kérdés, hogy az egykori „egypárt” miként élhet versenyelőnyével – azzal tehát, hogy birtokon belül van. Amikor például az MSZMP Központi Bizottságának tagjai ’89 márciusában ennek kapcsán a médiahelyzetről tanácskoztak, világos volt, hogy a párt megkísérli kézben tartani saját tulajdonú lapjait (huszonegy napilapot, két hetilapot és néhány más orgánumot), a kormány pedig – mondta Pozsgay Imre a jelenlévőknek – irányítja a Magyar Hírlapot, a televíziót, a rádiót és a Magyar Távirati Irodát, hiszen ezeknek a kormány politikáját kell követniük. (Ekkor a pártot és az államot még nem választották szét: e kettő jobbára egy volt, egy „irányvonallal”.)

Ez az elgondolás nem túl demokratikus, viszont jócskán túlélte a rendszerváltást. És részben ez okolható azért, hogy a médiatörvényben elgondolt és „lerajzolt” szisztéma nem működött Magyarországon, noha Németországban és másutt ehhez hasonló megoldások hosszú ideje léteznek. Csakhogy Magyarországon – ellentétben Németországgal – a médiairányítás szereplői jobbára nem a sajtószabadságot vagy a közönség szabad sajtóhoz való jogát óvták, hanem a pártok versenyelőnyeit kívánták növelni. (Angliában viszont Tony Blair utóbb bizonyosan megbánta, hogy – láss csudát! – a Munkáspárt egy támogatója lett a BBC elnöke. Gavyn Davies ugyanis attól fogva nem „barátként”, nem a kormánypárt sokadik, hanem a BBC első embereként viselkedett.)

Ebben sajnálatos módon konszenzus volt a nagy pártok között: ezért nem lett következménye annak, hogy az országos kereskedelmi televíziók, majd rádiók pályázatát szabálytalanul bírálták el a pártok (emberei). Ezért nem lepődött meg senki, amikor az Országos Rádió és Televízió Testület egyik tagja 2010 elején teljes nyíltsággal kijelentette: felháborító, hogy noha ők előre eldöntötték, hogy melyik pályázó nyeri majd a pályázatot (adott esetben egy frekvenciát), bizonyos tagok megszegték e megállapodást. Mintha a meglopottaknak is erkölcsi problémát kellene látniuk abban, hogy a rablók nem tartják be egymásnak tett ígéretüket.

Az 1996-os médiatörvény szakmai szempontból erős közepesre (kissé stilizálva: viszonylag jól) sikerült – ezzel szemben az ORTT szakpolitikai tevékenysége közepes (kevésbé stilizálva: egyenletesen gyenge) volt.

Hogy csak két példát hozzak: az országos kereskedelmi médiumok közszolgálati kötelezettségének kérdésére, lényegében e kötelezettségek egyre alacsonyabb színvonalú teljesítésére nem tudott reagálni a testület. A másik példa bizonyos káros médiapiaci változások jóváhagyása: az ORTT hozzájárult egyes rádiók úgynevezett hálózatba kapcsolásához, ami megváltoztatta a versenyhelyzetet a rádiós piacon, ami meg – nagy volt a csodálkozás! – a testület által korábban „kialkudott” koncessziós díjak kényszerű csökkentését eredményezte.

Ennek az inkompetenciának, illetve a demokratikus politikai kultúra állapotának a következményeként az ORTT (a mindenkori kormány és a parlamenti pártok közreműködésével) szép lassan maga számolta fel azt a médiarendszert, amelyet a törvény fölrajzolt, és amelyet védenie kellett volna. Természetesen jelentős különbség volt a pártok és „szakértőik” között abban, hogy milyen módon és mértékben kívánták kisajátítani a médiát, hogy milyen mértékű azonosulást és szolgálatot vártak el „újságíróiktól”. A végeredményen azonban, sajnos, ez nem változtat.

A szakmai hozzáértés hiányát az elmúlt hónapokban is megtapasztalhattuk. A különféle fantázianevű médiatörvények készítői a médiapiac fejlődési irányait, a technikai újdonságok következményeit, a közösségi médiát éppolyan kevéssé ismerik, mint a médiumok munkaszervezési trendjeit. És egy-egy döntés következményeit se tudják: mondjuk szerencsés lett volna előre kigondolni, hogy ki, hol és hogyan készíti a közszolgálati híradókat – ehelyett heteken át ezt találgatták az új vezetők.

Ma már számolni kell azzal, hogy technikai okok, platform- és csatornabőség miatt a média egyre kevésbé képes a nemzet, az állampolgárok közösségének egységét fenntartani.

A nyilvánosság fragmentálódik ugyanis (a tizenévesek alig néznek tévét, mert interneteznek), és a különféle médiumok a nemzeten-államon belül, illetve annak határai fölött átnyúlva hoznak létre kisebb közösségeket.

A nemzeti együttműködés rendszerében azonban ez nem probléma. Ott se szükséges ugyanis ismerni a média működését.