Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Azt írja a Financial Times, hogy a budapesti bankárok „fegyvert fogtak” az Orbán-kormány rájuk vonatkozó adótervezete miatt, és miután az IMF támogatását is kérik a túlzott elvonás ellen, a valutaalap a most következő tárgyalásokon nyomást fog gyakorolni a magyarokra a bankok védelmében.

Noha a brit lapot az itteni jobboldalon szokás a nemzetközi pénzügyi befektetők érdekképviseletével gyanúsítani, komoly értékelések ezt sehol a világon nem osztják; a Financial Times mindenütt mértékadó orgánum, amelynek elemzéseire, véleményére ajánlatos odafigyelni.

A magyar bankadó ügyében sem rugaszkodik el a tényektől. Szikáran ismerteti a számokat: az a 200 milliárdos bankadó, amelyet Matolcsy György „kőbe vésett” mint a hiánycél tartásának megkerülhetetlen garanciáját, nem kevesebb a nemzeti össztermék, azaz a GDP 0,7 százalékánál, ez pedig arányosan a négyszerese annak, amit bármelyik más országban a pénzügyi szektorra kivetni szándékoznak.

Nem elhanyagolható adalék, hogy a hazai bankrendszer 84 százalékát külföldi intézetek birtokolják, és ha ezek – mint a Financial Times írja – „átértékelik magyarországi kitettségeiket”, az komoly gondokat okozhat az ország gazdaságában. A cikk példaként hozza fel, hogy az itteni Erste Bank éves profitjának 75 százalékát fölözné le az új adó – ez a mérték tehát nyilvánvalóan tiltakozásra kényszeríti a külföldi pénzintézeteket.

A Financial Times úgy látja, hogy ha a kormány nem lép is vissza a tervezettől, de mindenképp „drasztikusan” változtatnia kell rajta. Értesülései szerint az IMF már érzékeltette magyar tárgyalópartnereivel, hogy amennyiben ősszel szeretnék megújítani a készenléti hitelkonstrukciót, meg kell fontolniuk a bankadó módosítását.

Ez a finom fogalmazás alighanem hasonlóan rideg felszólítást takar, mint amilyet legutóbb Barrosótól kapott Brüsszelben Orbán Viktor a 3,8 százalékos hiánycél fenntartására. Az új kormány ismét kénytelen lesz tudomásul venni, hogy mihelyst valamely intézkedése vagy annak hatása túllép a belföldi kereteken, mozgástere azonnal beszűkül, és ha nem kap jóváhagyást a nemzetközi szervezetektől, kudarcra ítéltetik. A nemzeti dacpolitika, a forradalmi akaratkultusz külföldön nem imponál. Magyarra fordítva: a nálunk mégoly szép haszonnal működő bankok csak azért nem fognak 200 milliárdot – normál adójukon felül – befizetni az államkasszába, mert a kormánynak épp ennyire van szüksége a nagyjából zökkenőmentes „vircsaft” fenntartásához. Mindenki tudja ugyanis, hogy ezt az összeget egyszerűen aszerint állapították meg, hogy mennyi kell a nagy hirtelen összefércelt 29 pontos kormányzati akcióterv finanszírozásához. Persze hogy Orbán és Matolcsy körömszakadtáig ragaszkodni próbál ehhez a summához, hiszen ha a pénzintézetektől nem szedik be, továbbra is csak a lakosságot szoríthatják meg. Remélik is, hogy épp ezért a bankadó felettébb népszerű belpolitikai húzás; az emberek ugyanis nem értik, áttételesen milyen károkat okozna a magyar gazdaságnak – következésképp mindannyiunknak – ez a kormányzati zsákmányszerzés. Hogy amire itt most megvágnák a bankokat, az óhatatlanul hiányozna a hitelkihelyezésből, és bárki bármit mondjon, nem lehetne megakadályozni a pénzügyi műveletek generális drágulását sem.

Az IMF pedig több okból sem fogja elfogadni a bankadó ilyen gátlástalan mértékét. Egyrészt a nálunk működő bankok nem kaptak a válság idején kormányzati tőkeinjekciókat, vagyis hamis a hivatkozás, miszerint most ideje visszaadniuk valamit a korábbi segítségből. Másrészt – és ez a fontosabb – a valutaalap és az unió nem járulhat hozzá minden további nélkül ahhoz, hogy ha egy nemzeti költségvetés megszorul, akkor azt a globális vállalkozásoktól tetszőlegesen kizsarolt pénzekből konszolidálják.

Ahol a világban lesz bankadó, ott mindenütt volt bankmentő csomag is, a mostani pluszterheket pedig reális számítások alapján, közös megegyezéssel állapítják meg. A magyar kormány diktátuma merőben eltér a bevett gyakorlattól.

Ez a történet világosan megmutatja, Orbán hiába tesz úgy, mintha szabad keze volna a belpolitikában, akárcsak az adók terén. Ő is tudja, hogy ma már minden mindennel összefügg: a világgazdaság – tetszik, nem tetszik – nem engedelmeskedik a „nemzeti önrendelkezés” címén foganatosítandó politikai önkénynek.

A 200 milliárdos sarcnak már a szándéka is rontja Magyarország hitelét a világban, és ez az anomália csupán egyenes következménye a Fidesz által még ellenzékben megkezdett, makacsul irracionális gazdasági voluntarizmusnak. Orbán azt hitte, a magyar államháztartás folyamatos ócsárlásával, a „szekrényből kieső csontvázak” propagandájával kikényszerítheti a piacoktól a hiánycél elengedését. Mindent erre az illúzióra alapozott, és amikor a valóság mellbe vágta, belekapaszkodott a mértéktelen bankadó mentőövébe. Most azonban újra megintik külföldről: az ország saját teljesítményét nem lehet ezzel helyettesíteni.

Úgyhogy hiába irányítják ezentúl pártemberek az alkotmányos intézményeket, hiába határozza meg az Alkotmánybíróság összetételét a kormánypárt, hiába olvashatjuk frekventált helyeken a „nemzeti együttműködés” kiskátéját, egyáltalán: hiába a kétharmados többségből eredeztetett népakarat mítosza, ha a nemzeti szemfényvesztést nem váltják fel a valódi strukturális változások. Magyarország felemelkedésének nem a kihasználatlan vasúti szárnyvonalak demagóg újranyitása lehet a záloga – és persze nem is a bankadó –, hanem a mindmáig fel nem vállalt racionális gazdaságpolitika.