Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Hittük volna, hogy Schmitt Pál nem akar elébe állni a Fidesz „törvényhozási lendületének”? Hittük volna, hogy éppenséggel a „motorja kíván lenni”?

Hogyne hittük volna. Széles e hazában mindenki pontosan ezt hitte. És senki (magyar) emberfia nem hitte, hogy Schmitt Pál ambíciója ennél kisebb volna. Hiszen Orbán szófiai leirata nemcsak a kormánypárti frakció, hanem az ország közvéleménye előtt is világossá tette, hogy a köztársasági elnök posztjára egyedül Schmitt Pál számíthat. Márpedig a miniszterelnök nyilván azért rendelkezett így, mert ő is pontosan tudja, mit várhat jelöltjétől: igen, a forradalmi lendület motorizálását.

Szükséges volt-e hát, hogy amikor a kormánypárti frakció, eleget téve a formalitásoknak, meghallgatta Schmitt Pál elképzeléseit saját jövőjéről, az államfőaspiráns mintegy biztosította képviselőtársait kooperatív szándékai felől? Hiszen aligha valószínű, hogy bárki közülük kétségek között várta Schmitt nyomatékos nyilatkozatát, és csak akkor nyugodott meg, amikor a jelölt fennhangon garantálta az „új rendszer” törvényi megalapozásának aggálytalan előmozdítását. Mert persze erről van szó. A köztársaság leendő elnöke annyira igyekezett hangsúlyozni lelkes elkötelezettségét, hogy kissé bele is zavarodott feltétlen lojalitásának megfogalmazásába. Nem alkotmányos ellensúlya lesz a kormányzásnak, mondta büszkén, hanem kiegyensúlyozója. Az elmésnek szánt distinkció érzékelhetően tetszést aratott a jelenlévők körében, noha értelmetlen; ugyanis bármiféle kiegyensúlyozáshoz ellensúlyra van szükség.

De hát Schmitt Pál végtére legalább őszinte volt. Tőle ugyan ne várja senki, hogy alkotmányjogi akadékoskodással töltse az idejét, viszont reméli, hogy ahol majdan a legfőbb méltóság képében megjelenik, az emberek már ettől is boldogok lesznek. Ha pedig a „First Lady” oldalán emeli valamely esemény fényét, még annál is boldogabbak. Ne fitymáljuk le ezt a programot – s ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy a megválasztását méltán befejezett tényként kezelő Schmitt miért beszélt ebben a tónusban, akkor látnunk kell az elnöki célmegjelölés valódi címzettjeit. Mert azok nem a Fidesz-frakció tagjai voltak, hanem a médiafogyasztók. Mindenekelőtt az ország választópolgárainak az a kétharmados többsége, amelyről a győztesek azt feltételezik, hogy épp ilyennek szeretné látni a köztársaság elnökét. Kedélyesnek, fessnek, mosolygósnak; a „mi Palinknak”, akivel olykor még kvaterkázni is lehet – és aki ismeri legfőbb feladatát: tudniillik azt, hogy ne legyen önálló. Ne hátráltassa a Nemzeti Együttműködés Kormányának országjobbító munkáját valamiféle sterilen demokratikus, jogállami és alkotmányos elvek jegyében.

A Fidesz forradalmárai voluntaristák; azt akarják, hogy amit ők várnak el Schmitt-től, úgyszintén azt várja tőle a „romba döntött” ország népe. Mert ez is hozzátartozik a politikai szuggesztióhoz: ha mi mondjuk meg nektek, mire van szükségetek – márpedig mi mondjuk meg –, akkor jobb tudnotok, hogy egy reprezentatív Bólogató Jánosra van szükségetek, olyan államfőre, aki deklaráltan nem zavar vizet az új alkotmányozás körül. És Schmitt, megbízatása részeként, készségesen magára vállalta, hogy erről maga értesíti a közvéleményt.

A kétharmados mindenhatóság eszményképébe ez a mindenkire, még a legfelső közjogi méltóságok és intézmények szintjére is kiterjedő engedelmesség alapvetően hozzátartozik. Tévedés azt hinni, hogy itt jobboldali, netán európai értelemben vett kereszténydemokrácia épül – ez még akkor sem igaz, ha az orbáni hatalomgyakorlás feltétlen legitimációjához a nem létező KDNP közvetítésével felhasználtatik a „szentesítő” katolikus egyház. A politikai program valójában egy tipikusan kelet-európai módon autoriter rendszer kiépítése, s ez a munka persze némely vonatkozásban merít a két világháború közötti rezsim jellegzetességeiből. A minta elsősorban a Bethlen-féle Egységes Párt országlása; „örökkön” uralkodó, egyetlen kormányoldal, marginalizált, mondhatni, jelképes ellenzék. A Fidesz teoretikusai minden bizonnyal úgy vélik, ez a modell csupán a korabeli Európa fasizálódása folytán mondott csődöt; ha egyedül rajtunk múlik, a Kormányzó Őfőméltósága tovább virágoztatta volna az országot. Bárdossy, Imrédy, Sztójay, majd maga Szálasi csak sajnálatos kisiklás volt, afféle történelmi malőr, amit viszont most, lévén más az európai konstelláció, nem kell megismételnünk. A lényegi képlet azonban – vagyis egyetlen politikai erő és akarat évtizedeken átívelő, tökéletesen központosított uralma – a demokrácia díszletei között újrahasznosítható. Ehhez egyedül a jogállam alkotmányos garanciáit, a fékek és ellensúlyok kialakult szisztémáját kell félretolni: ezért sugallják minden eszközzel, hogy a hatályos, „kommunista” alaptörvényt át kell írni, ezért kap mind nagyobb teret a Szent Korona-tan blablája – hiába bizonygatja szegény Sólyom László az ő állítólagos elefántcsonttornyából (Schmitt Pál szíves meghatározása), hogy nincs az alkotmánnyal semmi baj, mert igenis alkalmas a demokratikus jogállam védelmére. Most már ő is megértette, hogy épp ez a baj vele.

A Fidesz húszas–harmincas évekből klónozott államfelfogása azonban menthetetlen anakronizmus. Nemcsak az egykori történelmi folyamatoknak, hanem a jelen kihívásainak is téves, rossz értelmezése. Átmeneti illúzió. Ahogy Bibó István mondaná: a „zsákutcás magyar fejlődés” újabb szimptómája.