Hetilap kereső

Bonifert Mária írása

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók vagy politikusok gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Spiró György Tavaszi Tárlat című regényében a főhős gyanúba kerül. Az 1956-os forradalom idején kórházban feküdt, ha akart, sem csinálhatott volna semmit. De ez teljesen mindegy. A lényeg: olyan volt a rendszer, hogy bárkit bármivel meg lehetett gyanúsítani, lecsukni, sőt ki is lehetett végezni. Koncepciós perek voltak, kirakatperek. „Az nem baj. Sőt. Hadd szarjanak be a népek. Semmi sem számít, csak per legyen. Terror legyen, és senki, semmilyen osztály, semmilyen réteg ne érezhesse biztonságban magát... Akit lefognak, azt már nem engedik el, minél ártatlanabb, annál kevésbé, mert olyan nincs, hogy ők tévedjenek” – mondja valaki a regényben. „Az intézményrendszernek kell garantálnia, hogy súlyos igazságtalanság ne történhessen senkivel” – vonja le a következtetéseket egy interjúban a szerző.

A baj akkor nagy, ha a rendőrség lusta, tehetetlen és korrupt (esetleg politikai presszió alatt áll), és még nagyobb, ha a jogszabályok így is, úgy is értelmezhetők. Az elmúlt húsz évben erre is, arra is volt példa bőven, és ez az egész rendszerváltó politikai „elit” sara. (A Kádár-rendszerben is megtörtént persze, de hát az nem volt többpárti demokrácián alapuló jogállam.) Az elmúlt húsz év egyetlen kormánya sem tett kísérletet arra, hogy világos, tiszta, átlátható jogrendszert hozzon létre, ez valószínűleg nem is állt érdekében, már csak a pártfinanszírozás zűrös ügyletei miatt sem. Nem tettek lépéseket az egész országot behálózó korrupció letörésére sem, ami nemcsak a politikai-kormányzati szféra sajátja, hanem az egész magyar társadalom rákfenéje: az orvosi hálapénzzel, az ügyintézési kenőpénzekkel, az adóelkerüléssel, a számlagyárakkal együtt. Az elmúlt évek slampos demokráciájában mindez kiválóan működött: amíg volt mit elosztani, jutott egy kicsi ide is, oda is. Például a különféle pályázatokra, amelyek kapcsán mindenki tudta, hogy nem úgy és nem arra használják fel a pénzt, amire a pályázatot kiírták. Tudományos intézetek esetében muszáj volt belőle gázszámlát fizetni, mert különben megfagytak volna. Kórházigazgatóknak muszáj volt fiktív vizsgálatokról számlát adniuk, mert különben nem jutott volna kötszerre. Politikai pártok (jobb- és baloldaliak egyaránt) kénytelen voltak fantomszervezetek mögé bújva pénzeket szerezni, mert más mód nem volt a működésükhöz. Ha kicsit megkapargatnánk a Magyarországon bejegyzett több mint száz (közpénzből támogatott) egyház tevékenységét, vajon mit találnánk a kulisszák mögött?

A kisember úgy érezte, amit szabad Jupiternek, azt szabad az ökörnek, azaz neki is. Nem számolt azonban azzal, hogy (világos és betartható játékszabályok hiányában) ő is bármikor bűnössé válhat. Játékszerré egy minden eddiginél gátlástalanabb hatalom kezében. Amely (úgy tűnik) még kevésbé érdekelt a társadalmi igazságosságon alapuló, konszenzusos törvényalkotásban, mint az eddigiek. Amely minden demokratikus „ballasztot” leépített, csak hogy kíméletlenül érvényesíthesse a saját érdekeit, és minden rendelkezésére álló eszközzel leszámolhasson az ellenségeivel. A kirakatperek, a rabláncon vezetett piti kis politikusok, vállalatvezetők látványa a megfélemlítés kiváló eszközei.

A „szakma” pedig skrupulusok nélkül asszisztál mindehhez. Szakértői vélemény valaminek az alátámasztására vagy cáfolatára mindig kapható. Ilyen is, és homlokegyenest az ellenkezője is. Mindig lesz olyan, aki szakmai irigységből, megfelelési kényszerből boldogan járatja le a másikat, eddig is volt rá példa. Nem is kell a bizonyítékot a könyvek közé dugni, mint az ötvenes években. A médiában is nyüzsögni fognak a feljelentők: hátha ki lehet csinálni a konkurens sajtóterméket, rádiót, tévécsatornát!

Végezetül ismét egy idézet Spiró György regényéből: „Ez a Magyarország a szolgaság és a terror országa, a nyomor és a rosszindulat országa, a hazug önképek és a megalapozatlan illúziók országa, örök.”