Hetilap kereső

Almási Miklós írása

Majd mindenki füléből drót lóg. Kunkorodva megy a zsebig. Fiataloknál iPodba, idősebbeknél mobilba. Amiben az a mulatságos, amikor csak úgy kiabálnak az utcán, az ember azt hiszi, hogy... pedig csak a mobilt nem lehet látni. Félnek az agyrákról. Drótra veszik a figurát, hátha úgy nem... A jelenet a földalattin igazán érdekes, ha mondjuk ketten-hárman egyszerre, az olyan, mintha egymással beszélgetnének, pedig nem, csak a zakatolást kell túlkiabálni – a közönség élvezi. (Intim szféra? Annak annyi.)

Haver meséli a buszról, mellette egy férfi lelkesen nyomja: „Semmi, szívem, itt sétálok épp a füredi mólónál, ha tudnád, milyen gyönyörű ilyenkor télen...” Haver megérinti a telefonáló vállát, és vészjóslóan a busz plafonjára – a hangszóróra – mutat. A telefonáló észbe kap, kinyomja a mobilt, abban a pillanatban megszólal a plafon: „Komjádi uszoda, kérem engedni a leszállókat” – mondja a buszvezető. Hálás pillantás (haver bezsebeli, férfiszolidaritás). A manus a mobiljával boldogan lefurakodik.

Amúgy meg – mobillal ki lehet kapcsolni a holtidőket. Sorban állás vagy autózás közben intézheted telefonjaidat. Mondjuk, nem akárhogy. Én például nem csípem azokat a tízmillás kocsikat, amelyekbe már nem tellett egy kihangosítóra, és mivel a manus (csajszi) fél arcát takarja a mobil, a jobbra kanyarodás kicsit snasszra sikerül, és puff... Nem részletezem. Csak nem szeretem.

Ahogy látom, a mobilcsetnek két típusa van. A profi – rövid. „Igen... nem... köszi, sziaszia.” (Miért kell ismételni a búcsúzkodó formulát? Nem tudom. Ez a trend.) Szóval: rövid, mert még sok telefonja vár, másrészt meg hagyják má’ dolgozni (napi százötven telefonnál te is unnád). A másik a társas élet. Az utcánkban van egy cég, úgy látszik, korlátozva van a mobilidő, aki dumálni akar, kimegy cigizni, de inkább dumál. Megyek a kutyával – már beszél; fél óra múlva jövök a kutyával – még mindig beszél. Részletezi. Szerintem ki fogják rúgni, valaki már biztos strigulázza a cigis munkaidő-kieséseit. Mindegy: beszélgetni jó, ez is egy formája a társas életnek, az erre fordítható idő zsugorodik. Valahogy vissza kell szerezni...

Mobilon személytelenül lehet beszélgetni. Nem látják az arcod, amint fintorogsz, vagy épp szégyelled magad. Egyáltalán, ha akarod monológnak is képzelheted a sódert, amit nyomsz partnerednek. Ami azért fura változat. A beszélgetés ugyanis face to face játék, az benne a pláne, hogy a másikkal szemben ülsz, a beszélgetés csak egy csatorna a többi között – a mimika sokat mond, még többet, ha netán fogod a kezét, érzed/érzi a szavak hatását. Együtt vagytok. A mobilban nincs ilyen, ott nem lehet a szavak mögöttes tartalmát érezni. Szerintem itt derül ki, hogy a beszélgetésben nem is a szavakon van a hangsúly, illetve nem ott mennek át a gondolatcsírák, érzelmi kacatok, az együttlét a fontos. Most viszont csak ez megy bele a mobilba: a szavak, amelyek sok esetben csak rontanak. (Az intim szféra dolgairól beszélek.) Lehet, hogy azért is kell sokat magyarázni, hogy valahogy pótlódjanak a metakommunikációs jelek meg az egyéb csatornák. De az is lehet, hogy jobbnak látjuk elbújni a szavak mögé, és erre a mobil a tökéletes megoldás.

A beszélgetés önmagát fejlesztő aktus. Mondok valamit, te válaszolsz rá, és hozzáteszel valamit, mire én is, netán kijavítom és hozzáteszek, ugrunk (együtt), és valamiben elmerülünk (együtt). Az nem beszélgetés, hogy ki-ki mondja a magáét. A cset sem az, ahol félszavakat dobálunk egymásnak. Az igaziban benne vagyunk mind a ketten, a beszélgetés formálja kettőnk viselkedését, generálja ötleteinket, mintha független lenne tőlünk, legalábbis felettünk áll, és vezérli a szavak egymásba kapcsolódását. Hatalmában vagyunk, nem lehet önkényesen alakítani. Magával ragad, és végül olyasmiket mondok (mondasz), amiket nem is hittél volna magadról.

A beszélgetés persze hírközlés is – „képzeld, az történt, hogy...” –, meg csevegés, marhulás, kitölti az időt stb. Emberi dolgok. A mobil mindezt lecsupaszítja, személyteleníti, ám ennek fejében megteremti a „valós idő” élményét. Most történik valami, s mivel én benne vagyok, mesélem neked – „helyszíni tudósítalak”, így te is ott lehetsz. Amúgy csak később mesélném el, amikor hazaérek. Ez is beszélgetés, naná, hogy az. De az igazi mégis, amikor olyan „jót dumálunk”, ami sok mindent „kihoz” az emberből, és úgy érzi, valamit csinált, elért, eljutott valahová.

Szociológusok arról írnak, hogy eltűnőben van a beszélgetésnek ez a formája. Hát persze, hogy nem a mobil miatt, úgy általában. Nem merülünk el a mondatok kölcsönös cseréjébe, nem élvezzük a másikat – sőt ez inkább terhes, menjünk tovább, nincs most erre idő. „Hogy vagy? Jól. Bővebben? Rosszul, szia.” Mert valljuk meg, a beszélgetés időigényes játék. Krúdy idejében ültek a kávéházban, és dumáltak, később – míg nem volt tévé – ültünk egymás közt, és dumáltunk. Most ha ülünk a tévé előtt, legfeljebb a beszélő fejek beszélgetnek. Helyettünk. Maradj csöndben egy kicsit, mert nem hallom, mit mondanak... Olyan fontos? Nem, csak könnyebb. Nem neked kell csinálni.

A beszélgetésben van valami exhibicionizmus. Kiderül valami rólad vagy rólam. Lemeztelenít. Talán ezért is bánunk vele ma óvatosabban. Felszínesebben. Annyi pofon éri az embert, hogy már nem kínál újabb felületet. Inkább mobilon, jó? Ott nem lehet (nem kell) igaziból kitárulkozni – úgy értem, ott nem tárul fel a személyiségem. A digitális szavak akárkié lehetnek. Enyémek is persze, de könnyebb. Ha már mindenképp beszélgetni akarok. De többnyire nem akarok, csak csetelni.

Az egész mobilügy csak apropó itt nekem, a beszélgetés izgat, hogy tudniillik miért szökik ki életünkből? Biztos nem azért, mert kütyükkel játszunk, vagy mert lopják az időnket. Szerintem bennünk a hiba: valahol belül épül ki fal ellene, hogy inkább csak fecsegjünk, kötőszavazzunk – ne menjünk bele. Jó, vannak kivételek, amikor kisírod a bánatodat barátod (barátnőd) vállán, vagy a hóviharban elakad a vonat. Magaddal se vagy már olyan jó viszonyban, hogy megengedd. Mármint hogy magadnak engedd, hogy belenézz, mi van belül, a lélek bugyrában.

Manapság, észrevétlenül ugyan, de menekülünk az ilyen, önmagunkkal kicsit is szembesülő helyzetekből. Nem akarom tudni, milyen vagyok „igazán”. Ilyen vagyok, és kész. Nézzük a tévét, szörföljünk egyet az interneten, és haggyá’ má’ az ilyen önmagamba nézős játékokkal. Beszélgetés? – miről beszélsz? Nem is értem. Ott a telefonom, ha akarsz valamit, rámondod. Ennyi.