Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Az az igazság, hogy elszakadt nálam a cérna. Nem szokott egyébként, nem vagyok egy könnyen fölfortyanó típus, jól viselem, ha valaki másképpen gondolkodik, mint én, és egyáltalán: leben und leben lassen, régóta ez a filozófiám. (Mikszáth úr szíves fordításában: csak egészség legyen, és egy kis jó kártyajárás.)

Hanem most magam is azt mondom, elég. Eddig és ne tovább! Mert a vége tényleg az lesz, hogy a lekvár teszi el a nagymamát, és ráadásul mindenki azt fogja gondolni (a lekvárt is beleértve), hogy így van ez rendjén.

Az történt, hogy megjelent egy kiváló közgazdász remek kötete a könyvhétre, és mi elhatároztuk, interjút készítünk a szerzővel. Megszereztük tehát a könyvet, munkatársunk lelkiismeretesen elolvasta, kijegyzetelte, majd felhívta a szerzőt, és megbeszélte vele az interjú időpontját. Aztán találkoztak, majd a magnófelvétel alapján elkészült a dolgozat, amelyet (mára bevett szokás szerint) elküldtünk az interjúalanynak, ha ténybeli tévedést találna benne – elhallás, félreértés, ilyesmi okán –, hát javítsa ki.

Ment tehát minden a maga szokásos útján.

Aztán megérkezett a válasz, benne a javított változat. A javított változatban a szerző nem sok szót hagyott meg az eredetiből, kérdéseket törölt és alkotott, és pompás válaszokat adott a saját kérdéseire, és egyáltalán: remekül érezte magát a maga társaságában. Végül, hogy nyitottságát bizonyítsa, írását nyomdai eszközökkel három részre tagolta. Egy, amelynek mindenképp meg kell jelennie, egy, amelynek jó lenne napvilágot látnia, és egy, amely akár el is maradhat.

Ha nagyon szarkasztikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy ez is csak a szokásos: ilyen szép, kifejlett formában persze ritkán találkozunk vele, de bizony egyre gyakrabban esik meg manapság, hogy az intejúalanyok afféle vázlatnak tekintik az újságíró munkáját, amelyet addig javítgatnak a kedvükre, míg nem lesznek teljesen elégedettek önmagukkal. Ilyenkor aztán szívós küzdelem kezdődik, mondatról mondatra haladva próbáljuk visszanyerni eredeti hadállásainkat. Vannak elvek, amelyekből nem engedünk – például nem hagyjuk megváltoztatni, kihúzni a kérdéseinket –, és vannak, amelyekért változó eredménnyel harcolunk. De most nem akarok nagyon szarkasztikus lenni, mert itt láthatóan elérkeztünk egy folyamat végére, a kiváló profeszszor nemhogy kivetnivalót nem talált eljárásában, hanem (mint azt későbbi levele is nyilvánvalóvá teszi) magától értetődő dolognak tartja azt: tudniillik, hogy a saját képére formálja az interjút, amiért még hálásnak is kell lennie az újságírónak.

Ez, mondjuk, egy új elem. Eddig legalább nyomokban emlékeztünk rá, hogy mi folyik itt voltaképpen. Vagy úgy tettünk, mintha emlékeznénk. Elnézés lett kérve, mondjuk, ha indokolatlan változtatás történt, vagy javaslat, hogy mit szólnánk ehhez vagy ahhoz, egyszóval látszott azért, hogy ki írja az interjút, és ki adja. És hogy a szerepek – bár közelítenek egymáshoz – nem felcserélhetők.

Igazán nem akarom szakmai kérdésekkel untatni önöket, de azért elmesélem, hogy az elmúlt másfél évszázad során komoly történeti változáson ment át ez a műfaj. Valaha az is megesett, hogy az interjúalany – némafilmszínész, sportoló, inkognitóban utazó maharadzsa – maga lepődött meg a legjobban, amikor saját nyilatkozatát olvasta az újságokban. De persze büszke volt rá nagyon, hogy milyen szellemes válaszokat adott – volna, ha tényleg megkérdezik. Aztán azok az idők jöttek, amikor a beszélgetés valóban megesett, de az alany persze tökéletesen megbízott az újságíróban, eszébe nem jutott előcenzúrázni a dolgozatot. Ha nem volt elégedett a végeredménnyel, legfeljebb legközelebb nem állt kötélnek.

Aztán jött a jóváhagyás korszaka, apróbb javításokkal. Aztán nagyobbakkal. Aztán következett a „vagy így, vagy sehogy” időszaka, amelyben az interjúalany keservesen panaszolja, hogy a beszélgetés során nem a lényegről esett szó – ő csak tudja, mi az –, így hát kénytelen volt átdolgozni az egészet. Igaz, hogy a magnón még fehéret mondott, most pedig feketét, és így a következő újságírói kérdésnek már nincs értelme, de hát istenem, a mikrofonláz. Utólag, nyugodtan végiggondolva, mindjárt más az egész. (Ennek van egy különös alfaja is. Az alany elmesél mindent, borít és fogadkozik, neveket mond, és eseteket, mert neki elege van, és végre valakinek ki kell tálalnia. Az újságíró lázas a boldogságtól, övé az évszázad leleplező sztorija meg a Pulitzer-díj meg minden. Aztán a dolgozat elkerül a interjúalanyhoz, aki nem járul hozzá a közléshez. Igaz ugyan, hogy tegnap ezt mondta, de az tegnap volt. Mára rájött, hogy mégse volna szerencsés ezzel kirukkolnia. És különben is, őt ne vegzálja senki.) És mostanra eljutottunk a folyamat végére, amelyben az újságíró végleg fölöslegessé válik. Az interjúalany kérdéseket tesz fel magának, s pompás válaszokat ad rájuk.

Na, erre mondom, hogy elég. Aki magát akarja viszontlátni, álljon a tükör elé, aki pedig úgy dönt, hogy interjút ad, legyen tisztában azzal, hogy egy szellemi párbajban vesz részt, ahol két ember, két felfogás és két érdek küzd meg egymással.

Nem szeretnék olyan országban élni, ahol az emberek nem kíváncsiak a mások véleményére. És olyanban különösen nem, ahol már a mások kérdései sem érdeklik őket.


Kapcsolódó írások
„Ma Magyarországon nincs sem független újságírás, sem független újságíró.”