Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

El sem ültek az egy héttel ezelőtti, világszerte visszaigazolt blamázs utórezgései – sem a piacok, sem a külföld politikai közvéleménye nem tért még napirendre a magyar kormány katasztrófakommunikációja felett –, amikor a Fidesz stratégái (?) belefutottak az újabb pofonba: pártfogoltjuk, a Magyar Koalíció Pártja kiesett a szlovák parlamentből. Az alig egy éve alakult, a „szakadár” Bugár Béla vezette Híd viszont, ha minden jól megy, résztvevője lehet egy új, Ficóékat leváltó jobbközép kormánynak, mert a szlovák–magyar együttműködés jegyében politizáló párt kétszer annyi szavazatot kapott, mint Csáky Pál konfrontatív MKP-ja, amelyet Orbánék és sajtójuk – mint a szerintük „egyetlen magyar pártot” – mindvégig részrehajlóan támogattak.

Megint bebizonyosodott, hogy a Fidesz–KDNP akarnokságára, végletes voluntarizmusára az ország határain kívül nincs fogadókészség. Ez az erőszakos mentalitás, mihelyt olyan, tőle idegen közegben nyilvánul meg, amelyre politikai szuggesztiója hatástalan, azonmód ellenérzést kelt maga iránt: akár az unióban, akár a közvetlen szomszédságban próbálkozik a honi jobboldal, módszertana és viselkedéskultúrája egyaránt csődöt mond.

A szlovák választásokat megelőzően jószerével azt is világosan látni lehetett, hogy a kettős állampolgárságról, majd a Trianonról szóló törvény rapid elfogadása épp a határon túliak helyzetére nincs tekintettel, hiszen nyilvánvaló volt, mennyire kapóra jön ez a forszírozott jogalkotás Slota nacionalistáinak, ugyanakkor várható következményei mennyire aggasztják majd a szlovákiai magyarokat. Az eredmény voltaképpen tehát nem meglepő – az MKP egyoldalú orbáni favorizálása, a Fidesz-közeli média kitartó propagandája oda vezetett, hogy a Szlovákiában nyugalomra, konszolidált viszonyokra vágyó magyar választók a számukra praktikusabban politizáló Híd javára döntöttek, ám ezzel óhatatlanul meg is gyengítették parlamenti képviseletüket. Mert igazában lett volna rá esély, hogy mindkét magyar párt átlépje a bejutási küszöböt; feltéve, hogy Csákyék megfontoltabban kampányolnak, és nem engedik magukat hergelni a Fidesztől. Azzal, hogy a Magyar Koalíció Pártja, teljes egyetértésben az itthoni jobboldallal, megkísérelte nem létezőnek tekinteni a Hidat, kiváltotta a jól ismert bumerángeffektust. Másfelől az új magyar kormány szomszédságpolitikai belépője mindjárt megsegítette az amúgy már reménytelenül amortizálódott Szlovák Nemzeti Pártot, amely – köszönhetően a magyarellenes kampányához kapott remek muníciónak – épphogy becsúszott a parlamentbe.

Orbán Viktor ismét itt áll az egy héttel korábbi probléma újabb változatával: rosszul kiszámított, mert kizárólag pártpolitikai haszonra játszó, ám a külügyeket is keményen érintő lépéseivel megint olyan helyzetet teremtett, amelyből egykönnyen nem vágja ki magát. Újra az a kérdés, hogy van-e B terve – ezúttal a megváltozott szlovák viszonyokra –, vagy ahhoz hasonló kapkodás következik, amilyenbe legutóbb a mindössze három nap leforgása alatt összehozandó, 29 pontos gazdasági csomag kényszerítette. Akkor kiderült, hogy a Fidesz-kormány nem készült fel az unió és a világpiac kérlelhetetlen elutasítására, és sebtében kellett korrigálnia: mégiscsak mindent kénytelen volt alárendelni a 3,8 százalékos, megkerülhetetlen hiánycélnak. Az akcióterv a külföldet hivatott meggyőzni, de szükségszerűen vázlatos, pontosabban hézagos lett. Még nem tudható, a részletek kidolgozása során miként alakul valójában. Mindenesetre tanulságos, hogy az ellenzékben töltött hosszú idő alatt nem munkálták ki a tervezett, erőszakosan preferált hiánynövelés józan, pontos alternatíváját.

Valószínű, hogy a szlovák fejleményeket sem voltak hajlandók a saját számításaiktól eltérően prognosztizálni. És megint beleütköztek a pusztán akaratvezérelt politika korlátaiba. Ezentúl az eddig lekezelt, tudomásul sem vett, méltán sértett Bugárékkal kellene együttműködniük. És viselniük annak minden ódiumát, hogy a szlovák politikának – benne a „sikeresen” megosztott, egymással szemben kijátszott magyarokkal – továbbra is tényezői lesznek a szélsőséges nacionalisták. Martonyi János hivatalból optimista nyilatkozatai nem fedik el sem a Fidesz ezért viselt felelősségét, sem a jövő reális gondjait.

Mindeközben lankadatlanul zajlik a kétharmados többség akadály- és aggálytalan parlamenti törvénykezése. Már elfogadott, illetve benyújtott tervezetek tanúsítják, hogy a szimbolikus „nemzetpolitikai” jogalkotás után egymást követik a nagyon is valóságos módosítások, amelyek a büntető törvénykönyvtől az önkormányzati választás szabályain és az alkotmánybírák jelölésén át egészen a médiaviszonyok átalakításáig terjednek, és – aligha váratlanul – egytől egyig az uralkodó kurzus hatalmát hivatottak tovább koncentrálni. Az új kormányzati struktúra már eleve egy igen szűk körben gyakorolt kamarillapolitika karakterére szabatott; mindazok a döntések, amelyek mostanában és a közeljövőben születnek, igencsak arra valók, hogy a parlament kulisszái között, törvényesen bár, de minimalizálják a demokrácia fékeit és ellensúlyait.

Ezek a változások kevésbé látványos kudarcokra vezetik majd a jobboldali kurzust, mint amilyenek a kül- és a szomszédságpolitikában máris rekordgyorsasággal megmutatkoztak. Hatásuk rejtettebben fog jelentkezni. Egy ideig. Aztán a demokráciadeficit tünetei egyszer csak összegződnek.

És józanítóan súlyos lesz a diagnózis.