Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Különös, mondhatni bizarr interjú jelent meg a Magyar Narancs múlt heti számában Szőcs Gézával. Az új kulturális államtitkár – amúgy íróember – arról igyekszik meggyőzni riporterét – vagy inkább saját magát –, hogy miközben lényegében semmifajta eszköze, de még csak beleszólása sincs mindabba, ami egy hagyományos értelemben vett kulturális tárca feladatkörébe tartozik, azért a személyes kihívásnak igenis szeretne megfelelni.

Ez a kínos ellentmondás mindvégig ott kísért Szőcs válaszaiban, és becsülendő, hogy ambivalens helyzetét jobbára nem próbálja leplezni. Mi tagadás, hivatásos politikus nem beszél így. Szőcs hangsúlyozza is, hogy nem tekinti magát annak; nem bürokrata és nem is párttag, mondja önérzetesen, hanem szellemi ember, aki „eltúlzott missziós tudatától” vezérelve vállalta a kulturális politika irányítását.

Ám a diskurzusból egyhamar kiderül, hogy a körülmények folytán épp ez nem áll módjában. Amikor elfoglalta a pozícióját, Szőcs nem kalkulált azzal, hogy potenciális feladatkörét az új kormányzati struktúra igencsak leszűkítette. Aztán próbálta elhitetni magával, hogy mégis sikeresen működhet majd együtt azokkal, akik elütötték egyebek mellett a külföldi magyar kulturális intézetek felügyeletétől, akik kivették kezéből a filmipart, akik hirtelen leállítottak különböző, már odaítélt támogatásokat és projektfinanszírozásokat. Nemkülönben tudomásul vette, hogy a Nemzeti Kulturális Alap élére javasolt két jelöltjével szemben olyasvalakit neveztek ki, akit ő nem tartott megfelelőnek a poszt betöltésére. Mindezeket kénytelen-kelletlen lenyelte.

Azért viszont aggodalmaskodik, hogy a „jogosan elégedetlen” művészcsoportok és intézmények között eligazodni és igazságot tenni, nos, az bizony „meghaladja egy átlagos hivatalnok teherbíró képességét”. Voltaképp tehát fél a vállalt feladattól, mert kénytelen érzékelni a saját korlátait csakúgy, mint a számára kiszabottakat, egyszersmind erősen ambicionálja is, hogy megfeleljen annak az embernek, akinek a kedvéért a pozíciót elvállalta: Orbán Viktort akarja támogatni egy sikeres kultúrpolitika megvalósításában.



Amikor Csáki Judit, az interjú készítője megkérdi tőle, nem zavarja-e, hogy ehhez nincs pártpolitikai támogatottsága, Szőcs őszintén reagál: „Szívesebben függök egy embertől, mint sokaktól.” A válaszban rejlő paradoxon azonban épp az, hogy a miniszterelnök – akinek Szőcs véleménye szerint felettébb fontos a kultúra – nyilvánvalóan jóváhagyta a kulturális államtitkár hatáskörének korlátozását. Beleértve a rendelkezésére bocsátott anyagiak jelentős mértékű csökkentését is.

Szőcs persze érzi, hogy minderre mentséget kell találnia, különben Orbán iránti lojalitása értelmetlenné válik. Ezért „kényszerű zárolásokról” meg az „államháztartás reménytelenül kifosztott állapotáról” beszél, vagyis átveszi a hivatalos Fidesz-propaganda hamis hivatkozásait. Holott tisztában kell lennie azzal, hogy épp a kultúrát nem érintette volna semmiféle költségvetési megszorítás, ha a miniszterelnök első intézkedései nem követelték volna meg a közpénzek váratlan átcsoportosítását. Vagyis, hogy itt nem automatikus kényszerek, hanem tudatos politikai döntések diktáltak – minthogy ez a kormány a „nemzeti ügyek” fontossági sorrendjének végére helyezte a kultúrát.

Ezt a konklúziót az államtitkár természetesen nem fogalmazhatja meg, noha szellemi emberként küszködik azzal, hogy nem mondhatja ki a számára is kétségtelen igazságot. Szőcs Géza tudathasadásos állapotban felel a dolgok lényegét érintő kérdésekre: hivatalnokként nem akar eljutni arra a következtetésre, amelyre privát értelme már rávezette. Érzi, ha továbbra is a székében marad, mindennap le kell majd számolnia valamely illúzióval – és nemsokára semmi sem lesz, amivel megindokolhatná magának, miért jár még be a minisztériumba.

És ebben a feltehetőleg kellemetlen, mondhatni feszélyező érzésben Szőcs alighanem egyre többekkel osztozik az új kurzus, vagyis a kvázijobboldal értelmiségi szerepvállalói közül. Mert a régi pártkatonák és az újsütetű karrieristák aggálytalanul elvégzik, amit kirónak rájuk „odafentről”, de az úgynevezett társutasokkal baj lehet. Velük mindig is az volt – már az átkosban is. Ez a típus ugyanis rátarti a függetlenségére. Szeretné azt hinni, hogy ő tesz szívességet a mindenkori hatalomnak, amikor pótolhatatlan tehetségével melléje áll, mintegy legitimálja, és persze hozzásegíti, hogy jobbik arcát mutathassa az ország népének. Szőcs is utal rá, úgy gondolta, azzal lehet hasznára a honi kulturális életnek, ha személyes részvétele árán megkímélheti egy bürokrata áldatlan tevékenységétől.

Az efféle öncsalás azonban soha nem működik igazán. Lelke mélyén tudja azt az ember, ha nem használ, hanem felhasználják. Amikor a szakértelme – ha van – csak addig érdem, amíg nem párosul az önállóság igényével.

És döntenie kell, meddig hagy bohócot csinálni magából.