Hetilap kereső

Mester Ákos írása

Amikor Surányi György is szóba került lehetséges miniszterelnök-jelöltként, a Magyar Fórum olyan címlappal jelent meg, amelyet csak nyilas hecclapok engedtek meg maguknak annak idején. Surányi fotóját belemontírozták egy hatalmas Dávid-csillagba, és Csurka hetilapja azt állította, hogy a volt jegybankelnök „voltaképp a vén Simon Peresz jelöltje”, mert olyan fokra jutott el az izraeli felvásárlás, „amelyhez már zsidó miniszterelnök kell”. Az undorító kiadvány megjelenését követően Sándor Zsuzsa kolléganőm e-mailt küldött az újságíró-szövetség elnökének és etikai bizottságának.

„Tisztelt MÚOSZ elnöke, illetve Etikai Bizottsága! Sándor Zsuzsa vagyok, a 168 Óra munkatársa. A mai napon jelent meg a Magyar Fórum, a mellékletben küldött címlappal. Szerintem a MÚOSZ-nak hivatalból is kötelessége szót emelni, nyilvánosan tiltakozni az efféle címlapok ellen. Kérem, tegyék ezt meg valamilyen formában!
Válaszukat várom! Tisztelettel: Sándor Zsuzsa”

Gyors reagálások érkeztek.

Az etikai bizottság elnöke ezt írta:

„Tisztelt Sándor Zsuzsa! Az etikai bizottság tagjait mélységesen felháborítja a Csurka István lapjában közölt kép és írás. Mivel Csurka István nem tagja a MÚOSZ-nak, csak szakmai véleményt tudnánk megfogalmazni az Ön panasza alapján. Úgy gondoltuk, mivel – véleményünk szerint – a Magyar Fórumban közölt kép és írás csak másodsorban etikai vétség, elsősorban bűncselekmény, ezért tanácsot kérünk az állampolgári jogok biztosától, hogyan lehetne kezelni az ilyen és hasonló ügyeket. Természetesen hozzájárulunk, hogy nyilvánosságra hozza intézkedésünket, mi magunk is megtesszük ezt a MÚOSZ honlapján. Kollegiális üdvözlettel: dr. Halák László, az etikai bizottság elnöke.”

Halák a levél megírása előtt aligha egyeztetett a MÚOSZ elnökével, mert Eötvös Pál telefonon egészen mást mondott. Azt, hogy bár felháborítónak tartja, amit a Magyar Fórum művel, de „ne csináljunk nekik reklámot”, és ezért szerinte nincs a MÚOSZ-nak tennivalója. Magyarázatként még hozzátette: „Taktikai okokból.”

Megalázhatnak, le is köphetnek akár

Ismerem ezt az érvelést, ezt a távolságtartó, szeriőz visszafogottságot, amit némelyek mostanában szeretnek taktikának nevezni. Ha jól értem a MÚOSZ elnökét, akkor ezentúl az antiszemita (máskor cigányellenes, rasszista) újságokról és újságcikkekről – taktikai okból! – hallgatni fogunk. Nem válaszolunk, nem feleselünk, nem reagálunk. A verbális verőlegényeket, az útszél züllött hangadóit kikerüljük, csakúgy, mint az online-világ bornírt bloggereit vagy a „magukfajta” szájalókat. Ránk ordíthatnak, fenyegetőzhetnek, megalázhatnak, le is köphetnek akár – mi úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

Mondom, ismerem ezt az aggályos konfliktuskerülést, ezt a különös „taktikát”; és ismerem az érvelést: önbecsülésünk, méltóságunk nem engedi, hogy bizonyos szint alatt vitába keveredjünk, mert mi szelídek vagyunk, és megértőek és nagyvonalúak és úriemberek. Nyilvános-botrányos affért – természetesen taktikai okokból – nem vállalhatunk, mert az őket fölemelné, bennünket meg lealacsonyítana. Nekik hasznukra lenne a hírverés, viszont a mi híres kiegyensúlyozottságunkat és tolerálóképességünket megkérdőjelezné. Ezért aztán a média és a közbeszéd jelentős radikalizálódását bagatellizáljuk, a veszélyt látszólagosnak nevezzük, a jobbszél véleményvezéreit komolytalannak, a heccet viccnek mondjuk. Pedig a Magyar Fórum nem vicclap, és a fele sem tréfa annak, amit például Orbán Viktor barátja írogat időnként a Magyar Hírlapban, vagy a „független” politológus és tüntetésszervező a Magyar Nemzetben.

Az sem nagyon derűs, hogy némely jobboldali sajtómunkás és „tévészemélyiség” utcai pódiumharcosként is fellép olykor, és lánglelkű szónoklatukra az öklét és zászlaját rázó hallgatóság kórusban azt kiabálja: „Fegyverbe! Fegyverbe!”

Mellkas ki, pofa be!

„Taktikánk” tehát egyszerű és veszélytelen: szemünk sem rebben, tollunk sem mozdul, feljelentést sem teszünk. Nem perlekedünk, nem panaszkodunk, mérsékletet tanúsítunk, viselkedünk, okosak vagyunk. Szitokszavak szánkra nem jönnek, még a gyilkos indulatokat is átsoroljuk a véleményszabadság kategóriájába, amelynek ugye hívei vagyunk, sőt elkötelezettjei. Egyszóval vagyunk, akik mindig is voltunk: mértéktartás, arányérzék, elegancia. Szellemi magatartásunk büszke alapszabálya: mellkas ki, pofa be! Így egyszerre válik érzékelhetővé, amit oly nagyon szeretünk magunkban: a morális fölény és a taktikai érzék.

Ó, igen, álmunkban már szinte bátrak vagyunk! Legszebb álmunkban meg egyenesen vakmerőek. A valóságban – ha szabad ezt gyengéd eufemizmussal kifejezni – óvatosak.

Ne ingereld az oroszlánt!

Az óvatosságra intők rendszerint rokonszenveznek veled, lapoddal, nézeteiddel, írásaidat és stílusodat is kedvelik, de azt ajánlják: ne ingereld az oroszlánt! Egyik barátom szerint például sok mindenről nem kellene írnunk a 168 Órában. Nem kellene firtatnunk, hogy mire kész a Tettrekész radikális rendőrszakszervezet, mert – barátom úgy látja – ez olaj a tűzre. Nem kellene azon tépelődni, hogy mit csinál majd a Fidesz, ha megszerzi a kétharmados többséget a parlamentben, hogy mire vetemedik a Jobbik, ha tagja lesz a Országgyűlésnek, s hogy mi lenne, ha a Magyar Gárda a gyászos emlékezetű egyenruhájához meg a naftalinból előhúzott züllött eszméihez oldalfegyvert is viselhetne. Barátom szerint a Fidesz annak is köszönheti majd a kétharmadot, hogy mi taktikailag megfontolatlanok és felelőtlenek vagyunk. Fölöslegesen ingereljük az oroszlánt, észre sem vesszük, hogy a tűzzel játszunk, és éppen hogy mi fogjuk legitimációhoz, sőt politikai hatalomhoz segíteni a korántsem fölkészületlen alakulatot meg az ő díszes, árpádsávos, neonyilas seregét.

Az óvatosságra intők közt vannak olyan olvasóink, akik réges-régi rádiós korunkban is hallgattak ránk, velünk maradtak akkor is, amikor a Magyar Rádióban „már csak a 168 óra ketyegett tovább, mint halott csuklóján a karóra”, aztán túlélve a nagy médiaháborút, előfizetői lettek a lapnak. Némelyikük most arra figyelmeztet, hogy kár lenne megingatni az emberek hitét a baloldalban, a liberális eszmékben és a két párt közötti együttműködésben. Azt kérdik: miért kellett kínos kérdéseket feltenni Lendvai Ildikónak? Miért hagytuk, hogy Paul Lendvai azt fejtegesse: „Gyurcsány a szocialista politikai elit közömbössége, önzése és intrikái miatt képtelen volt kormányozni”? Miért engedünk be a lap internetes vitafórumába olyan véleményt, hogy „az MSZP osztályáruló, nagytőkés, jobboldali párt”? Fontos-e dicsérni azt a Reformszövetséget, amelyben az egykori Fidesz-kormány volt miniszterei „a tőkések érdekeit védelmezik”? Miért kell olyanokat írni, hogy „a helyükről felálló szocialisták megbambulva tapsolták a távozó pártelnököt”? És így tovább, és így tovább.

Taktikai érzéke meg egyenlő a nullával

Előbb már emlegetett barátom szerint is túlmozogtuk a témát; kár volt részletezni a miniszterelnök-jelölési őrületet, „káosznaplóban” kibeszélni a belső titkokat. Kár volt véleményt mondani az MSZP és az SZDSZ viharos találkozásairól, és kár volt kiteregetni, hogy „még utolsó közös éjszakájuk után sem tudható pontosan, ki tette magáévá a másikat”. Nem veszitek észre, hogy a politikai ellenoldal röhög a markába, hiszen a balliberális újság is az ő malmukra hajtja a vizet? – mondja a jó barát, és még hozzáteszi: „Hiába őrzi meg kritikus hangját és szellemét az együgyű ballib médiaértelmiség, ha közben elveszti a józan eszét, taktikai érzéke meg egyenlő a nullával. Gondolkozzatok el ezen!”

Gondolkozom. Már megint ezen a „taktikai érzéken” töröm a fejem, de bárhonnan közelítem is a dolgot, mindig ugyanarra a konklúzióra jutok: tükröt tartunk, nem gyertyát. Tájékoztatni akarunk, nem taktikázni. Van véleményünk, és nem kívánjuk magunkban tartani. Makacsul hisszük, amit többször leírtunk már: közlésre szakosodtunk, nem elhallgatásra.
Ezt üzenem minden okos, jó szándékú, a kelleténél talán picit óvatosabb, nem túl bátor barátomnak.

És a MÚOSZ elnökének is.