Hetilap kereső

Tamás Pál írása

Minden ugyanúgy, ugyanott és ugyanolyan megbízhatóan zajlik, mint eddig. A Berlinalét – a látható pontokon – nem kezdte ki a válság. Noha a sajtószakmai jegyekért kicsit rövidebb a sor, valamennyivel egyébként is kevesebb az érdeklődő.

A fesztiválújság szerint a filmpiacon az üzlet nem pang. De különleges sikerekről szó sincs. Fanyalognak a kritikusok, hallani, a zsűri is. Kevés a „Medve-díjakra” érett produkció, nincs miből igazán válogatni. Az átlagosnál talán rosszabb év – hallom a Cinemax kávézójában. Nem tudom, évente hány remekmű felett vagy alatt rossz az évi termés, s a remekművekből hánynak kellene eljutnia a Berlinaléra. Én megrendítő filmet nem láttam. De idén is sokat tanultam.

Kulturális kódok

Hogyan figyelhetnek ránk legalább egy kicsit, ha most nincs filmünk a hivatalos programokban? Vetíthetünk magyar filmeket, meghívhatunk producereket, hogy találkozzanak magyar kollégáikkal. Ilyesmivel az összes berlini külföldi kulturális intézet próbálkozik. A CHB-ben, a magyar kultúrközpontban is gyakorolják ezt a majdnem lehetetlen műfajt. De közben előálltak egy valóban eredeti produkcióval. Peter Greeneway multimédia-improvizációja – Yanderboj zenéjére – az egyik legnagyobb durranás, amit magyar kultúrintézettől valaha is láttam. Végy egy igazi nemzetközi sztárt, adj neki a sajátjai mellé némi magyar inputot – nem erőszakosan, csak annyit, amennyit ő kér. S tedd a produkciót a szélesebb közönség részére is – talán egyetlen alkalomra (?) – magyar kontribúcióként vagy csak Berlinbe hozott termékként elérhetővé.

A CHB nem teremben vetített.

A vásznak és képernyők beborítják az épület homlokzatát. Az egészbe az éjjeli villamosok is beletartoznak. A járatot még a 23 órakor kezdődő utcai előadás idejére sem lehetett leállítani. A hol kivilágított, hol sötét, de általában üres villamosok lassan vágnak maguknak utat a Greeneway-képek között. A jövő moziját látjuk. Nincs lineáris történet. Jelek vannak, amelyek időnként visszatérnek. Nem tudom, lesz-e más is az új filmtörténeti fejezetben. De ezzel kiegyeznék. Csak ne lenne olyan hideg a jó órányi produkció alatt.

Évek óta nagy a tolongás a német bemutatókon. Az érdeklődők főként németek: az ő kulturális hőseik az ő problémáikról az ő kulturális kódjaikban elsősorban nekik akarnak mondani valamit. A külföldi kollégák kíváncsisága ráadás. Viszont most előkerült két roppant érdekes – a mozikban fél éve futó, a médiában már politikai szempontokból rekedtre vitatott – munka. Ezeken persze tele a terem külföldiekkel. A két film – szerény artisztikus eszközökkel, megbízható mozipanelekből építkezve – az újabb német történelem legfontosabb színterére vezet. 1945 áprilisa–májusa – Berlin. És az 1968-ból „kinövő” baloldali terrorizmus, a RAF tündöklése (?) és bukása.
1945 májusa. Német nők és szovjet katonák: a megerőszakolás-hullámról lehet már anélkül is beszélni, hogy bárki világtörténelmi magyarázatokhoz folyamodna. De a történet ennél érdekesebb. Naplót vezet egy világot járt berlini újságírónő, aki mindezt feltehetően fiatalon végigélte, és valamicskét – szuperritkaságként – oroszul is beszél. A napló 1959-ben kis példányszámban kis kiadónál névtelenül megjelenik. (Nemrég ismét előbukkant már tömegkiadásban.)

’59-ben kitör a felháborodás:
a szerző megbecsteleníti a „német nő” ideálját. Na nem azzal, hogy meglehetősen naturalisztikusan előadja, milyen szörnyűek voltak a hadizsákmánnyá vált asszonyok első szabad hétköznapjai. Hanem mert bemutatja: miután a durva tömeges erőszak első hulláma lefutott, néhány nap múlva elkezdődött a német nők viszonylag önkéntes „szexuális kollaborációja”. Tiszteket választanak maguknak, akiktől védelmet és élelmet remélnek. Az úriasszonyok délután pótkávét isznak, és legújabb szexuális élményeikről csevegnek. S mert korosabb özvegyeknek is jut „udvarló”, a hölgyek a Belorusz Front szexuális teljesítményeivel nem feltétlenül elégedetlenek. Nyugtázzák: a frontra nem kikerült német férfiak étrendjéből a fehérje régóta hiányzik, akkor meg ugye mit lehetett várni tőlük? Esetenként bonyolultabb kapcsolatok is szövődnek – mint az emlékező s egy szovjet tiszt között.

Ezt adja elő a film – ismert eszközökkel. De közben másra is vállalkozik. A háborúnak volt egy közismert szovjet mozimítosza. Létezik egy amerikai mítosza. A negyven év felettiek nálunk az előbbit, az alattiak inkább az utóbbit ismerik. Most itt a kísérlet a német mítosz megteremtésére. Antifasiszta, de nem a régi módon sematikus. Ez nem a Moszfilm, s nem Hollywood. Ha a lányok nőismerőssel akadnak össze, üdvözlet helyett azt kérdezik: „Téged hányszor?”

Baader, Meinhof

A másik film, a RAF-viták nem a nagymama történetei. Ahogy nézem, a közönség fele kortárs. Fiatalemberek voltak a hetvenes–nyolvanas években. Világos véleményük lehetett Baaderekről, Meinhofokról.

A német könyvpiac tele élet- és korrajzokkal, visszaemlékezésekkel. Nehéz újat mondani.

Két elem mégis meghatározó ebben a filmben. Először is a „személyiség szerepe a történelemben”.

A film szerint Meinhof valódi értelmiségi volt, kétségekkel, a szövegek tiszteletével, s legalább egy ideig valamiféle képességgel a távolságtartásra, helyzetelemzésre. Baader – és körülötte néhány diáklány – itt ön- és közveszélyes, úgy beszél, cselekszik, mintha beteg lenne. A habzó száj esetükben alapállapot. Gondolkodás semmi, a legostobább forradalmi brosúrák imamalomszerű ismételgetése, a legvadabb erőszak, amely először meglepi az akkor még bizonytalankodó kormányt s rendőrséget. Az állam ellenség, nem vitatkozni kell vele. Megsemmisíteni.

A történet nagyobb részében ez egyébként Brandt és Schmidt kormánya. Baaderék furcsa módon általában az elittel, de akkor és ott nagyobbrészt a szocdemekkel hadakoznak. Itt nem a régi bolsevik–mensevik-vita folytatódik. A támadók inkább a tálibok városi rokonai. De most a mensevikok győztek.

Szakmai fecsegés

A harmadik német mítosz – az „Endéká”. A Berlinalén főleg dokumentum- vagy félig dokumentumfilmekben, telt házak előtt. Bennük az NDK természetesen nem a „jobb Németország”, de nem is valami vállalhatatlan, elfelejtendő szörnyűség.

A hősök itt a kulturális ellenállók, a keleti punkok, a peremre szorított avantgárd, a kor – akkor épp keleten élő – legjobb német írói. A történet arról szól: őbelőlük az új világban majdnem semmi sem folytatódott. Merthogy ők voltak nemcsak a Stasival, de a nyugati Németországgal szemben is az alternatíva. Amit elegánsan, humánusan, de ledaráltak. És a „húszéves a rendszerváltás” csatazajában most, a posztnyolcvankilences rendszerek megroppanásának pillanatában derül ki: mennyire szükség lett volna rájuk a továbbépítkezésnél. S ezt itt mintha sok huszonéves érteni kezdené.

A vasárnap a szakmai fecsegésé. Sokszemközt. Pesten a vasárnap a magánvilágé. Berlinben még – vagy éppen újra – létezik Bildungsbürgertum, „kiművelt polgárság”, s tagjai ilyenkor mégiscsak jobban elérhetőek. A Művészeti Akadémián a film és a tévé kapcsolata a téma: ki a foglya kinek? A közszolgálatiak közpénzekkel gazdálkodnak, miért gyakorolnak kegyet? Csatornázzák át a pénzt! – háborog a producer. Megszólalnak „radikálisok” is. A filmcsinálás túlságosan is a tévé hatása alá került. A tévé banalizál. Belesimít egy képi világba, betagoz mások által korábban és máshol megfogalmazott üzenetek közé. A filmvásznon pedig olyannak kellene megjelennie, ami miatt az emberek feltápászkodnak, elmennek hazulról, beülnek a moziba. De ha a tévére figyelsz, a különlegesség ilyen késztetései elmaradnak. Kiérleltebb jövőképe láthatóan nincs senkinek.