Hetilap kereső

Aczél Endre írása

1989. december 22-én, pénteken délelőtt tudni való volt már, hogy Romániában „helyzet” van. Mi azonban, akik a Magyar Televízió akkori Híradóját vezettük és szerkesztettük, többé-kevésbé bizonyosak voltunk/lehettünk abban, hogy a bekövetkező események legfeljebb szövegben lesznek követhetők, képben aligha. Vagy ha igen, akkor legföljebb a szokottnál érdekesebb rutinmunka vár a „félnyolcas” adás munkatársaira.

Délutánra azonban a körülmények drámai módon megváltoztak. Kiderült, hogy a senki által nem látott, nem ismert bukaresti „forradalmárok” elfoglalták a román televízió épületét, az egyik stúdiójában vertek tanyát, maga a tévé pedig – egészen fantasztikus újdonságként – élőben, egyenesben közvetítette az utcán zajló, csakhamar véres összetűzésekbe torkolló eseményeket.


A Magyar Televízióban az elnöki teendőket akkortájt ideiglenesen Vajda György elnökhelyettes látta el, mivel Bereczky Gyula elnök pár héttel korábban – a tévé nyakára ültetett többpárti „kuratórium” elleni tiltakozásul – lemondott. Vajdát fürge észjárással áldotta meg a sors. Emlékezetem szerint ő találta ki, hogy vegyük át a román televízió élő közvetítését, tolmácsoljuk és kommentáljuk a látottakat. (De lehet, hogy Wisinger István is az ötletadók között volt.)

Vajda lehívott magához (két emelettel lejjebb volt az irodája), és megkérdezte, vállalom-e az adás – mai kifejezéssel élve – moderálását. Igent mondtam, noha soha életemben annak előtte nem „élőztem”. Viszont soha nem volt kamera- vagy mikrofonlázam.

S ha lett volna? Mondtam volna nemet erre a „történelmi” felkérésre? Tudtam, hogy ilyen az életben egyszer adatik csak meg, ergo nem kértem mást, mint egyetlen órácskát arra, hogy hazamenjek, rendbe szedjem magamat, zakót, fehér inget, nyakkendőt öltsek. (Merthogy szokásos főszerkesztői egyenruhámat viseltem: farmert, pólót, pulóvert.)


Mire visszajöttem, az MTV akkor is, azóta is nélkülözhetetlen, sőt zseniális háttérembere, Erdei „Béka” összerakta a „romániai közvetítés” infrastruktúráját. Munkába állított egészen kiváló, magas intelligenciahányadossal rendelkező tolmácsokat (valamennyien erdélyi gyökerűek: Cselényi László ma a Duna TV elnöke, Vári Attila író és költő, Nemlaha György tévés szerkesztő), kiosztotta a tennivalókat a stúdió és a telexgépek között ingázó munkatársaknak stb. De a karácsonyon, hogy úgy mondjam, ő sem volt képes túltenni szeretett intézményünket, mivelhogy azon a szentestét két nappal megelőző délutánon az MTV „normál” stúdiói pihenőre vonultak. A tolmácsok és jómagam beköltöztünk a kicsi, levegőtlen bemondóstúdióba, s ott is ragadtunk a rákövetkező öt napra. (Életemben annyit nem izzadtam, mint ott és akkor – ezt egy tévékritikákra szakosodott kolléganőm hetekkel később, kirúgásom után volt szíves kedves szavakkal észrevételezni.)

Ez volt a Magyar Televízió történetének egyetlen olyan élő adása, ahol a rögtönzésen kívül semmi másnak nem akadt hely. Fésületlenek leszünk – alighanem ezzel a mondattal indítottam az adásfolyamot. Hol a román tévé képei villództak a magyar képernyőkön (tolmácsszöveg kíséretében), hol híreket olvastam be, illetve kommentáltam. Vagy interjúztam. Állandóan a frász kerülgetett, hogy miközben értelmezni próbálom a látványt, na meg a tömegnyi, helyszíni tudósítóktól érkező hírt, lemaradunk valamilyen „csatajelenetről” vagy fontos bejelentésről. Hihetetlen izgalmakat éltünk át, akkor például, amikor úgy festett, hogy a román „ávósok” (a Securitate katonái) közelednek a tévészékházhoz, s éppen foglyul akarják ejteni és ki fogják végezni a „forradalom” vezérkarát. (Az idézőjel annak szól, hogy utóbb kiderítették: a „nép és a hadsereg kontra Securitate” címet viselő dráma nagyrészt megrendezett volt; mi voltaképp egy csinos kis puccsot közvetítettünk.)


A magyar közönség óriási érdeklődéssel fogadta a romániai élő közvetítést. Az első napon – noha délután volt – több mint egymillió ember ragadt rá a képernyőre, és ezt az adásfolyamot – csakúgy, mint a rákövetkezőket – a televízió történetében szinte ismeretlen tetszéspontokkal (93-97 a maximális 100-ból) jutalmazta. Sztárok születtek menet közben, például Keleti György, a HM szóvivője, aki magyar katonatiszttől nem elvárható empátiával, értelemmel és kommunikatív készséggel avatott be bennünket (de legfőképp a nézőket) a zajló események titkosnak tetsző részleteibe. Abba például, hogy milyen mesésen működik együtt „forradalom idején” az addig majdhogynem ellenségnek tekintett román, illetve a magyar hadsereg vezetése.

És azt hiszem, nem maradtunk le semmiről. Egyvalamiről én magam talán szívesen lemaradtam volna. Tudniillik elkaptuk azt a pillanatot, amikor karácsony napján a román tévé bejátszotta a Ceauºescu házaspár perét és kivégzését. Pontosabban: a pert és a holttesteket. Levegőt is alig kaptam. Látni való volt tudniillik, hogy a diktátorra és nejére nem célzott lövéseket adtak le a kivégzőosztag katonái, hanem gépkarabélyokból (Kalasnyikovokból) lőttek, alighanem behunyt szemmel. Annyi lyuk volt a kivégzettek holtteste mögötti falon, mint egy második világháborús lakóépületen. Rettenetemben az a szó jött ki a torkomon, hogy „áldozatok”. Amire elkezdtek csengeni a tévé telefonjai. A legtöbb betelefonáló kikérte magának, hogy Ceauºescut, a hóhért bárki is áldozatnak mondja. De volt egy a telefonok közül, amelyet nem felejtek el máig sem: egy idős apácától jött.

A hölgy azt mondta: „Az Úr színe előtt valamennyien áldozatok.”


Volt ennél súlyosabb bakim is.

A Magyar Rádió bemondta, hogy Petre Roman, a forradalmi Románia új miniszterelnöke szakmájára nézve régész. Román részről tíz teljes órán át semmit sem közöltek P. R. szakmai hátteréről. Én viszont, fellelkesülve azon, hogy mi (mármint a magyar tévé) fogunk elsőként a világon részletekkel szolgálni az illetőről, behívtam a stúdióba egy urat, aki maga is régész lévén elmesélte, hogy hosszú évek óta ismeri Romant, ma is közös projektjeik vannak, tudja róla, hogy mindig is ellenzéki volt stb. Na, néhány óra múltán kiderült, hogy az „igazi” Petre Roman vízmérnök, a mi emberünknek semmi köze hozzá. Tudtam, hogy kockáztatok, amikor egy magyar régészszel földerítem a forradalmi miniszterelnök múltját, és – ráfizettem. Ezért is megkaptam utóbb a magamét.

Valami magyarázattal tartozom arra nézve, miért önnön baklövéseim fölött időzöm ennyi év távlatából. Nos azért, mert talán érzékeltetni tudom, hogy egy rettentő sok órás, elejétől végéig rögtönző műsor valósággal fölkínálja magát a... nos igen, ostobaságoknak. Akik ma karácsonyfaként földíszített, másodpercre kikockázott, „csak súgógépről” típusú műsorokat készítenek, vagy közreműködnek bennük, halovány lila sejtelemmel sem rendelkeznek arról, milyen szituációkat tud szülni egy ilyen rendellenes produkció.


Ha tömöríteni akarom az emlékeimet, azt mondom, soha politikai műsor a magyar televíziózás történetében nem aratott akkora sikert, mint a romániai közvetítés. Én magam meg „bevonultam a háztartásokba”. A Híradó és A hét főszerkesztőjeként viszonylag keveset voltam képernyőn; ekkor mértéken felül sokat. Nagyon népszerű lettem, ám ebben a jóleső érzésben nem fürdőzhettem sokáig Nemeskürty István, az MTV január 4-én kinevezett elnökségi elnöke az események után tizenhárom nappal kirúgott. Hogy miért és kinek a sugalmazására: más történet.

Mindenesetre pár héttel később Nagyváradon, ahol a Rádiókabaré szóvivőjeként vendégszerepeltem, láttomra kitódultak az utcára az emberek az üzletekből, s csaknem egy év múltán is, a taxisblokád idején akármelyik torlasznál jelentem meg a kocsimmal, szabad utat kaptam. De mindez csak most jut eszembe, hogy írnom kell arról, amiről közel két évtizede nem akartam.

Aczél Endre