Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Mostanában többektől hallom, hogy elegük van a politikai elitből, el kellene zavarni, és újat választani helyette. Nemcsak a csúcsvezetőkre értik, a leplezetlen hatalomtechnikusokra és fullajtárjaikra, hanem a parlamenti pártokra is, amelyeknek sikerült egytől egyig lejáratniuk magukat. Szép utópia, csak naiv – nem a realitásérzék, hanem a módfeletti elkeseredés diktálja. A tudat, hogy olyan, az európai átlaghoz képest is alkalmatlan politikusi rétegünk van, amely jégre vitte az országot. Az utópisták azzal támasztják alá becses óhajukat, hogy „ezeknél” rosszabb úgysem jöhet. Mármint a jelenlegi kormánypártnál és a jelenlegi ellenzéknél. De, jöhet. Ami nem teszi indokolatlanná, hogy a politikai osztályt – ha nem is totálisan, legalább részben – leváltsuk. Sajnos, még ez is utópia. Legalábbis rövid távon.

Az országlakók elégedetlenek ugyan, de ha választani kell – úgy értem, demokratikus jogaikat gyakorolni –, képtelenek túllépni a szűk választékon. Inkább tűrik a megszokott kínálati lehetőségeket – ahogy Hamlet fogalmazott, „a jelen gonoszt” – ahelyett, hogy új lehetőségek után néznének.

Egy felmérés nemrég kimutatta, hogy harminc százalékra nőtt azoknak az aránya, akik nem akarnak választani a jelenlegi pártpalettáról. Ez azt jelentené, hogy egy új párt, amely a jelenlegi pártpolitikától való elhatárolódást írja a zászlajára – nemrég létrejött egy ilyen –, a következő választáson harminc százalékot fog kapni? Aligha. Azt is fölmérték, hogy az országlakók tetemes hányada a mostani négy-(öt?)párti parlamentet részesíti előnyben egy kétosztatúval szemben. Mégis minden eddiginél nagyobb a valószínűsége annak, hogy a következő parlamentbe csak két párt kerül be.

Hogy van ez? Nem tudja a kéz, mit diktál az ész? Vagy akkorára nőtt az ellenség (nem az ellenfél) fantomja, hogy „elveszett szavazatokkal” nem gyöngíthetik a „saját tömbjüket”, mert ezzel azt kockáztatjuk, hogy „a sötét erő” abszolút többséghez jut? A szavazás eszerint inkább kirekesztés.

Az új szellemet rekesztjük ki, amely friss levegőt hozna. Jobb tűrni a jelen gonoszt. Gyanakvóak vagyunk: hogy a fenébe képzeli egy új párt? Nem fogad el pénzt a multiktól? Nem lobbizik bankároknál? Nem köti magához a nagytőkét? Nem ígér politikai stallumot befolyásos támogatóknak? Az állampolgárra hivatkozik ott, ahol jóformán nem létezik civil társadalom? Karizmatikus vezető nélkül akar sikert aratni „Kossuth, Rákosi és Kádár apánk országában”? Esélytelen.

Ennél a „karizmatikus vezetőnél” álljunk meg egy pillanatra. Ha történetesen fölbukkanna valahonnan (vajon honnan?), mégis mit mondana? Kifejezné a „pártatlan” harminc százalék akaratát? S mi lenne az? Az Egyesült Államokban, ahol nemrég afroamerikai liberális elnököt választottak, az előző nyolc év politikájából kiábrándult szavazók döntöttek. A New York Times ezt írta: „Obama kampánya ráérzett egyfajta szunnyadó állampolgári idealizmusra, az amerikaiak körében élő vágyra, hogy valami önmagukon túlmutató magasabb ügy szolgálatára legyenek.” Hát a mi kiábrándultjainkban milyen vágy él? A mi választóink mit szeretnének? Hogy eddig mit szerettek, azt tudjuk: ígéreteket, ígéreteket és ígéreteket, jóléti rendszerváltást és 14. havi nyugdíjat (az a párt ígérte, amelyik a 13. havit sem szavazta meg), és ezt, mármint az ígéreteket, sőt, alkalomadtán az ígéretek teljesítését meg is kapták – a mi „karizmatikus” politikusaink már csak ilyenek, ha beledöglünk is. Azt mondják a népnek, amit a nép hallani akar, utánuk az özönvíz (amelybe a nép fullad bele). Vajon a mi népünk most mit akar hallani? Miféle állampolgári idealizmus szunnyad benne? Milyen, önmagán túlmutató magasabb ügy szolgálatának igénye?

Mire érezne rá egy karizmatikus politikus, ha hirtelen fölmerülne a közélet égszínkék vízéből?

Talán a mindannyiunkban élő szolidaritásra apellálna, a minden ember egyenlő gyökeresen belénk ivódott szemléletére? Tiszta tekintetét mélyen a miénkbe süllyesztené, és fölszólítana, hogy ne álljuk útját a korrupció, a jogtalan haszonszerzés, a hatalommal való visszaélés iránt mindig is táplált, de karizmatikus vezető hiányában eddig elnyomott ellenszenvünk robbanásszerű kiáramlásának? Valószínűleg így lenne, és holnaptól minden megváltozna. Kifehérülne a gazdaság, mindenki befizetné az adóját, a dunaszerdahelyi magyar szurkolók szlovák testvéreiket éltetnék, a kaposvári polgármester bezáratná a szegregált iskolát, és egymillió, lelki terror alatt tartott magyar nő egyből fölszabadulna. Istenem, miért késik ez a karizmatikus megváltó? Nem tudja, hogy rá várunk tízmillióan?

Lehet, hogy éppenséggel tud valamit, azért nem jön. Hogy talán mégsem egészen ilyenek vagyunk. Talán kiváltságos népnek tartjuk magunkat, elvárjuk, hogy mások gondolkodjanak helyettünk, mások gondoskodjanak rólunk, egyes vezetőink értelmes cselekvés és kommunikáció helyett töketlenkedjenek, mások pedig demagóg szólamokkal etessenek, nézeteiket önérdeküknek megfelelően váltogassák, amiért cserébe a legügyesebbek szavazatmaximálás céljából bizton számíthatnak kirekesztő, gyűlölködő, rasszista nézeteinkre. Ezekre a galádságokra ugyanis társadalmi igény van, különben nem lenne érdemes kalkulálniuk velük.

S ezt ők tudják a legjobban, hiszen maguk ápolták, csíráztatták, öntözték gondosan szinte a rendszerváltás óta, amíg ilyen szépen szárba szökkentek.

Úgyhogy ha jönne is a semmiből az a bizonyos – szunnyadó állampolgári idealizmusunkra ráérezni akaró – karizmatikus vezető, úgy elküldenénk a sunyiba, hogy még. Nem rá vagyunk szocializálva. Pont arra a „rettenetes politikai elitre” vagyunk hitelesítve, amelyet a Financial Times nevezett így. Azzal csúsztunk le idáig. És ez még nem a vég. Nekünk nem volt elég ennyi kiábrándulás, nekünk még egy Mohács kell. Addig még legalább egyszer be fogunk dőlni a demagógiának és az álszent népbutításnak. Kell még egy nagy pofára esés, hogy elkezdjünk kijózanodni. Majd a tízes években, fokozatosan. Akkorra nemcsak a többé-kevésbé már ma is józan, de tehetetlen harminc százalékot fogja elkeseríteni, hogy fölzabáltatták velünk jövőt. Alighanem jóval többen lesznek a tisztánlátók, mint ma, és addigra ott kell lenniük – készen – azoknak, akik tiszta lapot nyithatnak a politikában. De ehhez már ma színre kell lépniük, és fokozatosan megszerveződniük. Hiszem, hogy egyre többen fogják támogatni őket.

Mikor újuljon meg az ember a reményben, ha nem új év elején?