Hetilap kereső

Pomogáts Béla írása

Az 1989-es esztendő valójában a „csodák éve” volt: a magyar közélet, a magyar társadalom szinte egyszeriben megváltozott. Természetesen nem egyetlen esztendő leforgása során. Már l987 őszén megindult az erjedés (az első lakiteleki találkozóval), 1988-ban rendre létrejöttek a demokratikus pártok, 1989-ben véget ért a „népköztársasági” rendszer, 1990 tavaszán megérhettük a hosszú évtizedek óta először valóban szabad demokratikus választásokat, minden hét meghozta az átalakulás valamelyik nagy eseményét, növelte a reményt és a cselekvőkészséget, és 1990 nyarára berendezkedett a „harmadik” köztársaság. Az emlékezőt a bőség zavara fogja el.

Magam különösen nehéz helyzetben vagyok. Korábban semmi szerepem nem volt a közéletben, eltökélten és ravasz módon távol tartottam magam minden hivatalos szerepléstől: naphosszat ültem a könyvtárban, és gyártottam jegyzeteimet (mint filológus ma is belőlük élek). Nem voltam tagja semmiféle társadalmi vagy politikai szervezetnek, kivéve a Közalkalmazottak Szakszervezetét (egy időben elnöke is voltam az Irodalomtudományi Intézetben) és a Magyar Írók Szövetségét, amelynek közgyűlései a nyolcvanas években a legális ellenzékiség fórumai voltak.

1987–1988-tól kezdve aztán azon vettem észre magam, hogy egyre-másra kerülök olyan pozíciókba, amelyekre korábban gondolni sem szerettem volna. 1989 őszén beválasztottak az írószövetség választmányába, később elnökségébe, végül 1995 és 2001 között a szövetség elnökeként tevékenykedtem. 1989-ben (Lőrincze Lajos mellett) az Anyanyelvi Konferencia társelnöke lettem, ugyancsak 1989-ben a Tudosz (Tudományos Dolgozók Szakszervezete) és az Erdélyi Szövetség elnökségének tagja. Õrzök az egyik könyvespolcom szekrényrészében egy halom iratgyűjtőt, közéleti szerepvállalásaim és megpróbáltatásaim dokumentumaival (terjedelmes kötetet lehetne belőlük összeállítani).

A Történelmi Igazságtétel Bizottság, ahogyan akkoriban mondottuk: az „illegalitás” körülményei között alakult meg 1989 nyarán. Előzménye az a zártkörű konferencia volt, amelyet Eörsi István Duna-parti lakásában rendeztek 1986 őszén, a magyar forradalom három évtizedes évfordulója alkalmából. Ezen tőlem is elhangzott egy előadás (magam nem voltam jelen, Párizsban töltöttem néhány napot egy irodalomtudományi konferencián). Két esztendővel ezután felkeresett Litván György, és felkért, hogy csatlakozzam a Történelmi igazságtételt! című felhívás aláíróihoz. A felhívás az ötvenhatos forradalom emlékének megtisztítására és ápolására, valamint a megtorlások áldozatainak, elszenvedőinek járó igazságtételre szólított fel.


Így: „Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak – halottaknak és élőknek – teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációját. Ez előfeltétele minden megújulásnak, szellemi és politikai megtisztulásnak. És a mártírok emlékével együtt a forradalom emlékét is meg kell tisztítani a rászórt mocsoktól.”

Majd így folytatódott: „A bizottság szükségesnek tartja a volt politikai elítéltek és üldözöttek teljes jogi rehabilitálását, vagyis a büntetett előélethez fűződő valamennyi joghátrány törvényes eltörlését.”

Végül a következőkkel zárult: „Tudatában vagyunk annak, hogy a történelmi igazságtétel ma még súlyos akadályokba ütközik, és szívós küzdelmet kíván. Ezért csatlakozásra szólítjuk mindazokat, akik egyetértenek felhívásunkkal, és készek jogi, kegyeleti, történeti vagy más területen előmozdítani vállalt feladatunk elvégzését. A magyar társadalomhoz fordulunk: követelje velünk együtt a kivégzettek méltó eltemetését és egy nemzeti emlékmű felállítását, amely megörökíti a sztálinista önkény, a vele szemben vívott szabadságharc és a megtorlás áldozatainak emlékét... Felhívunk mindenkit, hogy ezen az évfordulón – 1988. június 16-án – emlékezzen harcokban elesett, halálba hajszolt és kivégzett honfitársainkra. Aki teheti, ezen a napon helyezzen el virágot a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában nyugvó mártírjaink jeltelen sírján.”


Az 1988. június 5-én kibocsátott felhívást (ezt akkor csak a nyugati hírügynökségek és magyar nyelvű rádióadások ismertették) harminchatan írták alá, valamennyiüknek hosszabb-rövidebb megtorlást (börtönt, internálást) kellett elszenvedniük a forradalom leverése után. Csupán néhány nevet ragadok ki: Darvas Iván, Eörsi István, Fekete Gyula, Fónay Jenő, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Litván György, Lőcsei Pál, Marián István, Mécs Imre, Mensáros László, Obersovszky Gyula, Rácz Sándor, Széll Jenő, Tóbiás Áron, Újhelyi Szilárd, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Miklós, Zimányi Tibor és az ötvenhatos vértanúk hozzátartozói: Nagy Erzsébet (Nagy Imre leánya), Gyenes Judit (Maléter Pál özvegye), Halda Aliz (Gimes Miklós élettársa), Szilágyi Józsefné és Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye). Megtisztelő volt, hogy ott lehettem az aláírók között.

A TIB 1989. február 20-án tartotta alakuló közgyűlését, ezen jóval többen voltak, mint az „alapítók”. Ebben az időben már Kosáry Domokos, Regéczy-Nagy László (akit Bibó Istvánnal együtt ítéltek el amiatt, hogy az államminiszter november 4-i kiáltványát az indiai követségen keresztül eljuttatta a nagyvilágba) és Dornbach Alajos is a szervezet tagja volt. A közgyűlés Vásárhelyi Miklóst (Nagy Imre kormányának egykori sajtófőnökét) választotta meg elnökének, alelnökök Nagy Elek (a csepeli munkástanács egykori elnöke) és Göncz Árpád, a szervezet titkára Hegedűs B. András lett. 1990-től kezdve az elnök Vásárhelyi Miklós mellett ügyvezető elnök Hegedűs László, alelnökök Hegedűs B. András, Zimányi Tibor és magam voltunk. Kibővült a vezetőség, kiépültek a területi szervezetek, létrejött a „katonai”, az „56-os” tagozat és a „munkástanácsi” tagozat. A TIB lassanként „tömegszervezetté” vált. Emlékszem, 1990 tavaszán nagy viták zajlottak a választmány és az elnökség ülésein arról, hogy a most már „egyesületként” bejegyzett szervezet őrizze meg a maga (kis létszámú) „exkluzív” jellegét, avagy váljék az ötvenhatosok „tömegszervezetévé”.


Magam az előbbi álláspontot támogattam, de persze komoly érvek hangzottak el amellett is, hogy a TIB nyissa meg sorait mindenki előtt, aki érintve volt a forradalom utáni megtorlásokban. Erkölcsi értelemben nehezen lett volna védhető az „exkluzivitás”. Végül így a második álláspont érvényesült, a tömeges belépések nyomán keletkezett helyzet következményei azonban elsodorták az alapítókat. Mindenesetre el kell mondanom, hogy Regéczy-Nagy László, akit az új közgyűlés elnökké választott, mindent megtett azért, hogy a TIB betöltse a maga eredeti küldetését: az ötvenhatos forradalom örökségének védelmét és az elszenvedett sérelmek jóvátételét.

A TIB azokban az években (1988 és 1992 között), amikor soraiban tevékenykedtem, illetve az elnökség tagja voltam, igen eredményes és figyelemre méltó munkát végzett. Kiállt a sokat szenvedett, idős és sok esetben megrokkant „ötvenhatosok” politikai, erkölcsi és anyagi kárpótlása mellett, hiszen az eleve felháborító volt, hogy a kíméletlen megtorlás áldozatainak az egykor ellenük eljáró vérbírák, ügyészek és ávósok nyugdíjának töredékéből kellett vegetálniuk, és az is elszomorító volt, hogy számos helyen kísérte őket az elszenvedett börtönévekben rajtuk maradt bélyeg. Valójában nemcsak a TIB erőfeszítéseinek, hanem az ország néhány vezetőjének (így Göncz Árpádnak, Antall Józsefnek és – ne tekintse senki botránynak – Horn Gyulának) az odafigyelése révén valamennyire enyhültek az elképesztő szociális igazságtalanságok.

A szervezet tevékenységét mindazonáltal némileg „okafogyottá” tették a rendszerváltozást követő események: egyike lett a szaporodó ötvenhatos szervezeteknek, és mára szinte a feledés homálya borult rá. Különben érdemtelenül, hiszen lehetett volna belőle egy olyan – a napi politika felett elhelyezkedő – közéleti, érdekvédő és emlékgondozó,
vagyis történelmi, erkölcsi és nemzeti értékeket, hagyományokat őrző és felmutató testület, amely talán enyhíthette volna a mára (de már a kilencvenes évek közepére) teljesen elszabadult pártpolitika indulatait: a „hideg polgárháborút”. Kár, hogy ezt a szerepet nem tudta vállalni és betölteni, egyrészt amiatt, hogy tagjai eleve igen idős emberek voltak, nagy részük mára el is távozott az élők közül, másrészt amiatt, hogy a magyar „civil társadalomra”, mint tapasztalhattuk, szinte teljes mértékben rátelepedett a pártpolitika.


Mindenesetre számomra és még néhányunk számára (Dornbach Alajosra, Mécs Imrére, Rácz Sándorra, Tóbiás Áronra, Ungváry Rudolfra és persze Göncz Árpádra gondolok), akik „még vagyunk” az egykori alapítók közül, a TIB nemcsak szép históriai emlék, hanem erkölcsi intézmény és mérce is. Ami szomorú módon azt is mutatja, hogy valami (a politikai közélet, az ország morálja, az emberi kapcsolatok rendje) nagyon elromlott a mögöttünk lévő másfél évtized során. És csak reménykedünk abban, hogy egyszer a „történelem” és az „igazság” ismét találkozni fog.