Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Mostanában szöget ütött a fejembe, amit nemrég Babarczy László mondott a 168 Órában a Kádár-kor baloldali értelmiségének arrogáns mindentudásáról és a vele szemben kialakult tömeges gyűlöletről. A kaposvári színház volt igazgatója szerint sokan vannak, „akik meg akarnak szabadulni attól, hogy okosabb emberek megmondják nekik, mi a jó, és mi a rossz”. A gondolatmenet eddig mintha apologetikus, azaz beismerő-védekező volna. Ám a folytatásból kiderül, hogy „a szunnyadó düh, sértettség, megalázottság”, amely korábban csak lappangott, mára mint „bunkóság” és „primitívség” a jobboldal komoly politikai bázisává vált. A jelenséget Babarczy „a kulturális igénytelenség forradalmának” nevezi.

Az interjú (nem friss, de nehezen feldolgozható) apropója a legendás kaposvári színház lenyúlása, amihez már nincs mit hozzáfűzni. És bár vidéki teátrumok sora esett hasonló módon áldozatul, a kulturális igénytelenség forradalma nem szűkíthető le csupán a színházakra, sőt magára a kultúrára sem – a társadalom egyre nagyobb szeletét átszövő, elhatalmasodó jelenséggé vált. Pláne, ha a kultúra fogalmát hétköznapi jelentésén túl antropológiai értelemben használjuk, a közösségi létfenntartás értékeinek és normatíváinak meghatározására. Egyszerűbben fogalmazva: a jeges rémület fog el, ha megkockáztatjuk, hogy kommunikációs kultúráról, környezetkultúráról, életmódkultúráról, közbeszédkultúráról, ne adj’ isten, politikai kultúráról beszéljünk.

A szorosan vett kulturális szférában a leglátványosabb a hanyatlás, részint meg sem születnek, részint megbuknak azok a tartalmas műalkotások, amelyek annak idején művészek és műhelyek emblémájává váltak. A közönség boldog örömmel üdvözli a gagyit azokban a vidéki színházakban, amelyekben korábban értéket (is) kapott. Naivan azt hittük, hogy a kaposvári színházi szellemet és minőséget az ott fölnevelkedett nézők fogják megvédeni, ehhez képest egyre igénytelenebbnek mutatkoznak.

A Katona mellett kitartók szűk elitje nem fogadja be az életére reflektáló előadásokat, amelyekért húsz éve még rajongott. A Krétakör nemzetközi hírnevével sem tudott szélesebb támogatást és különleges állami bánásmódot kivívni, miközben a pár év alatt naggyá vált lengyel rendezőnek, Krzysztof Warlikowskinak most alapítanak új színházat Varsóban. Nálunk nem készülnek – és ha készülnének, nézői bojkottra számíthatnának – olyan valóságfilmek, amelyek Romániában tömeghatásúak, s mellesleg sorra nyerik a külföldi díjakat. Ugyanott tíznapos fesztiválciklusokban tucatjával láthatni azokat a világszínházi előadásokat, amelyeket Magyarországon sohasem. Mifelénk a vacak dömpingfilmeket még vacakabb védjeggyel adják el a televíziókban; ha az eredeti címük az, hogy Alkony vagy Elszalasztott lehetőség, a magyar címváltozatban biztosan meg fog jelenni a „halálos” vagy „gyilkos” jelző. Lehetőleg a küszöb alá szorítani az igényt, a nívót, az ízlést – annál biztosabb a siker. Nem csoda, hogy a rendszerváltás óta egyetlen párt sem vette kampányszlogenként a szájára (programjára) a kultúrát – nem kockáztatja a biztos bukást.

A kulturálatlanság kultusza mint dafkeattitűd? „Ne mondják meg nekünk okosabb emberek, hogy mi jó és mi rossz”? Hagyjuk a kultúrát, menjünk ki az életbe! Ismeretlen tettesek ellopnak egy utcatáblát, emiatt kerékpárversenyzők tucatjai rossz irányba haladnak, összeütköznek, némelyikük eltöri a bordáját. Ez nem egy francia filmbohózat, hanem a régiós bicikliverseny, a Tour de Hongrie. Sírjak vagy nevessek? A közeli lakótelepen a szelektív hulladékgyűjtők környéke bűzlő szeméthegy. Szemétlerakat a bokrok alatt, a közutak melletti erdők mentén. Kiégett szemétgyűjtők, ellopott rézhuzalok, bádogereszek, vasúti sínek. Ami mozdítható, az országszerte el van lopva, kórházból szappan, hotelból törülköző, étteremből kiskanál. A Szabadság hídból az alkatrészek. Tour de Hongrie?

Ez vajon mindig így volt errefelé, vagy csak „a szunnyadó düh, sértettség, megalázottság” teszi? A „ne mondják meg nekünk, mi jó, mi rossz” öntudata? Lopni, csalni, hazudni? Tüntetés címén mocskolódni, artikulátlanul üvölteni? Buzizni, zsidózni, cigányozni? Felvonulókat tojással dobálni, közteret összevizelni, tévészékházat felgyújtani? Náci gárdát szervezni, masírozni, bírósági rendet és utcai közlekedést irányítani? Embereket Dunába lőni, Auschwitzba vonatot indítani – virtuálisan, persze, mert igaziból (sajnos?) nem lehet. Vajon a szerényen számolva hét-nyolcszázezer szélsőjobb ember – újságban megjelent számokat idézek – mint merő hungarikum (határainkon túl közelre és távolabbra tekintve Európában nem látok hasonlót) vajon mikor és miért merült el a „tömeges gyűlölet” mocsarában? Elég indok rá a Kádár-kor baloldali arroganciája? Netán nem segített bele a maga módján az új politikai osztály is? Hogy van ez? Parlamenti képviselők „jogszerűen” szétbontják az államhatalmi szerv emelte kordont. Kerületi polgármester engedély nélküli építkezést és a nácizmus áldozatainak emlékét sértő szobrot véd. (Végiggondolta Pokorni Zoltán azt a köszönőlevelet, amelyet kisebbik fiamnak, egy ’56-os előadás résztvevőjének írt idestova egy éve, őt név szerint megszólítva, s reményét fejezve ki, hogy az ilyen „cselekvő részvétel ...felkeltheti bennetek és kortársaitokban az őszinte érdeklődést múltunk iránt”? Ami azt illeti, a fiam őszinte érdeklődése a turulszobor sugallta múlt iránt helyes tanulsághoz vezetett. Az övé igen.) Egy másik polgármester Szombathelyen szégyent szégyenre halmozó doppingcsaló sportolót támogat, veszi a bátorságot, hogy erkölcsről oktasson ki másokat, és ezek után talán még városa új színházának – mint erkölcsi példát sugárzó intézménynek – a megnyitásán is meg fog jelenni.

A kör bezárult.

A nagy angol rendező, Peter Brook 1975-ben rendezte meg Colin Turnbull szociográfiája alapján Az ikek című előadást, amely egy ugandai törzs morális elzülléséről szólt. A kormány életforma-változásra kényszerítette őket (nemzeti parkká nyilvánította vadászterületüket, és egyik napról a másikra létfeltételükké tette az általuk addig ismeretlen földművelés elsajátítását), amire ők tökéletes cinizmussal, lopással, csalással, prostitúcióval, törzsi és családi kötelékeik felbomlasztásával, részint alázatossággal, részint arroganciával válaszoltak, tulajdonképpen elindultak az önfelszámolás, a kollektív öngyilkosság útján. Amikor Turnbull megpróbálta megmondani nekik, mit kellene tenniük, kinevették. Végső menedékként semmibe vették azokat az értékeket, amelyek számukra már nem léteztek. Turnbull szociográfiája kortárs dokumentum volt, de Brook színészei nem ezt illusztrálták, hanem a bennük lévő „iket” próbálták fölfedezni. Nekünk is valami ilyesmire lenne szükségünk. Mi sem tudtuk feldolgozni az életforma-változást, amelyet a rendszerváltás „kényszerített” (volna) ránk, nem tudtunk mit kezdeni a kötelező függetlenséggel, a parlamenti viszonyokkal, a megélhetés új formáinak elsajátításával. Nekünk is váratlanul jött az évszázados folyamatot helyettesítő hirtelen „átállás” a rabságból a szabadságba (épp fordítva, mint az ikeknél). Vajon mennyit fogunk reprodukálni az ő tüneteikből? És meddig? Hol kezdődik az önfelszámolás?