Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Szakértők többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy George W. Bush hivatali idejében – kivált a második felében – az amerikai–orosz kapcsolatok elérték a „reagani mélypontot”. Onnan az új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov erőfeszítései rángatták el ezt a viszonyt. Akkor az volt a kérdés, mennyiben lesz partner Reagan. Most fordítottnak tűnik a helyzet. Az Egyesült Államoknak van új elnöke, és látnivalóan ő kezdeményez.

Az oroszok egyelőre „visszaigazolnak”, és nem is leplezik elégedettségüket. De ez csak a felszín. A mai Egyesült Államok ugyanis nem azért keresi az együttműködés új formáit az oroszokkal, mert hanyatlóban van (mint a gorbacsovi Szovjetunió anno), hanem azért, mert Bush politikája végső mérlegében kontraproduktívnak bizonyult. ACZÉL ENDRE cikkének második, befejező része.

Olyan fogalomkészlettel dolgozunk manapság, mint az első világháború – a Szovjetunió létrejötte – előtt. Érdekszférák, befolyási övezetek – de minden „ideológiai tartalom” nélkül. Az újjászületett, befolyásában, önbizalmában megerősödött, feltörekvő Oroszország a legkisebb mértékben sem kommunista, ilyenformán nem írható a számlájára ideológiai-politikai terjeszkedés. Amikor magától értetődő természetességgel beszél „kiemelt stratégiai érdekekről” és hasonlókról, akkor – mutatis mutandis – úgy viselkedik, mint a vilmosi Németország Anglia világhatalmával szemben. Csak abban az értelemben „kommunista”, hogy jogelődjétől, a Szovjetuniótól örökölt (hajdan a birodalom részét képező) szférákban gondolkodik, különös tekintettel a Kaukázusra és Közép-Ázsiára, illetve ennek a térségnek a földrajzi meghosszabbítására. És hogy el ne feledjem: az itt rejlő energiakincsre.

Nem hinném, hogy Barack Obama elnökségének idejére megszűnt volna az Egyesült Államoknak az a dilemmája, miszerint a sajátján kívül más befolyási övezeteknek a létét eltűri-e. A kilencvenes években – ezek Clinton évei voltak – az amerikaiaknak egy válságról válságra bukdácsoló, voltaképp züllő Oroszországgal volt dolguk, amelynek lenézően veregethették a vállát, hogy milyen szépen találja meg a maga sokadhegedűsi szerepét a kizárólag Amerika uralta világban. Ha jól emlékszem, Washingtonnak soha egy szava nem volt arról, hogy a „Jelcin család” miképpen rabolja szét a hajdani szovjet közvagyont, miképp válik alapfunkcióinak ellátására fokozatosan képtelenné az orosz állam.

Ez hatalompolitikai szempontból kényelmes, szinte gondtalan időszak volt Amerikának, és mire az oroszok felébredtek, azt voltak kénytelenek tapasztalni, hogy a vállveregető jó barát – minden korábbi ígéretét megszegve – az általa vezetett katonai-politikai tömörülést, a NATO-t nem hogy a hajdani Varsói Szerződés, de a hajdani Szovjetunió határai mögé (Baltikum) is bevitte.

2001. szeptember 11-e – a New Yorkot ért terrortámadás – után jött az Afganisztán elleni háború, amelyben az oroszok még mindig készséges, együttműködő partnerek voltak, aminek folytán Amerika megvetette a lábát a hajdani szovjet Közép-Ázsiában is. A harmadik lépcsőben – de ez már a Bush-éra – az Egyesült Államok a volt Szovjetunió két köztársaságában, Ukrajnában és Grúziában markánsan oroszellenes élű „forradalmakat” szervezett, ami azonban már az új – a putyini – Oroszország ellenállásába ütközött.

Isten és ördög

A mából visszanézve mintegy fél évtizedre tehető az az időszak, amikor Oroszország kezdte „nem érteni”, hogy miért istentől való egy amerikai befolyási övezet, és miért az ördögtől egy orosz befolyási övezet léte. Az új évezred első évtizedének első felében az oroszok roppant jó helyzetbe kerültek, amelyet politikailag bőségesen valorizáltak. Nemcsak arról van szó, hogy az energia- és nyersanyagárak emelkedése folytán a Putyin által fokozatosan centralizált orosz állam jövedelmi állapotai jócskán megjavultak, hanem arról is, hogy a Kremlnek koncepciója lett az elveszített világpolitikai befolyás legalább egy részének pótlására.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy – dacára minden ellenkező állításnak – az orosz magatartás döntően defenzív. Geopolitikai értelemben változatlanul a „közelkülföldre” szorítkozik, egyszóval a hajdani Szovjetunió területére, illetve annak nem európai szomszédságára. De leginkább az energiaforrásokra. Az oroszok sehogy sem akarják megérteni, hogy az Egyesült Államok – amely Japántól az Indiai-óceán térségén és a Közel-Keleten át egészen az amerikai kontinensig befolyási övezetek egész sorával rendelkezik – miért ellenzi oly hevesen, hogy Oroszország legalább a maga közvetlen földrajzi környezetében hasonlókkal rendelkezzék.

A miértre van magyarázat. Mert amerikai szemmel nézve az oroszok antidemokratikus uralmi formákat támogatnak. Ez a tétel azonban közönséges politikai hamisítvány. Amerika történetesen kiváló viszonyban van a Közép-Kelet legautokratikusabb rendszereivel, élükön Szaúd-Arábiával, mert pótolhatatlan üzleti érdekek fűzik hozzájuk. Ha tehát az oroszok hasonló viszonyt ápolnak a nyugati típusú demokratikus berendezkedések iránt nem sok rokonszenvet mutató közép-ázsiai hatalmakkal (Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgízia stb.), akkor semmi olyat nem tesznek, ami ellentmondana a nem általuk szült mintának.

Amerikának voltaképp az nem tetszik – ha már egyszer az olaj miatt háborúzott végső soron Irakban –, hogy az oroszok minden erőfeszítése az egykori szovjet térség energiakincsének monopolizálására, szállítási útvonalainak orosz irányba terelésére irányul (sikeresen). Európát, a transzatlanti szövetséget stb. féltik attól, hogy az „energiafüggés” az oroszok karjaiba terelné az orosz vagy az oroszok által szállított olaj és gáz vásárlóit – de kérdezem én: ugyan mit ér egy olyan függőségi állapot, ahol az eladó (adott esetben Oroszország) éhhalálra ítéli magát, ha az áruját nem tudja eladni? Tényleg, mi a csudát csinálnának az oroszok a kőolajukkal meg a gázukkal, ha nem adnák el? Lenyelnék?

Verni, etetni

Ha nem lenne olyan fokú előítéletesség és rosszhiszeműség az orosz szándékokkal kapcsolatban, mint amilyen ténylegesen van, akkor – azt hiszem – az orosz reakciók is higgadtabbak lennének. De nem azok. A mai orosz szemléletben a NATO, sőt az Európai Unió is majdnem ugyanazt az ellenségképet testesíti meg, mint negyedszázaddal ezelőtt. Tessék csak kicsit körülnézni a mai orosz hazafias propagandában, és az ember szörnyülködésre alkalmas dolgokra bukkan. Népszerű dalnokok ultraorosz, a magyar „nemzeti” zenékre hajazó popzenei produkciói szolgálnak aláfestésként a „nyugati” terjeszkedést kifigurázó rajzfilmklipekhez. Van ott is elmebaj, nem is kevés, és félek: ha az orosz állam valutatartalékai a válság folytán elapadnak, egyre több lesz.

Egyszóval le kéne higgadni. Mindkét oldalon. Bushék belehajszolták az oroszokat egy olyan Nyugat-fóbiába, amilyennek Brezsnyev óta szinte nincs párja, és ha Obama valóban eljutott addig a felismerésig, hogy ezen csak rajtaveszthetnek, akkor, ahogy mondani szokás: oké. Szabályos őrültség lenne arra bazírozni, amire az új elnököt a konzervatív agytrösztök megállás nélkül biztatják, hogy tudniillik az orosz nem más, mint egy szamár, akit hol verni kell, hol etetni.

Közös félelem

Nem! Az oroszok, ha egyenrangú partnereknek tekintik őket, ezernyi jószolgálatot tudnak tenni, mert van valami, egy magasabb érdek, amely az Egyesült Államokat, Oroszországot, sőt Kínát is egy táborba viszi: ez pedig az iszlám szélsőségesség térhódításától való közös félelem. Ennek kihatása van az afganisztáni, az iráni, a pakisztáni, az arab–izraeli probléma kezelésére. Egyvalamit azonban tudni kell. Az oroszok – nemzeti érdekeik mérlegelésekor – egyszerre tudnak hasznosak is, kártékonyak is lenni, csak a túloldaltól függ, hogy a lépéseket hogyan súlyozzák.