Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Meglett a kétharmad, mégpedig bőven. A Fidesz–KDNP biztosabban ül a nyeregben, mint bármelyik parlamenti választáson győztes párt Európában. A nyomasztó fölény a jobboldal számára kivételes lehetőségeket nyit meg; vagyis szinte totális hatalmat jelent, minden közjogi és intézményi változtatás, személyi döntés egyetlen politikai erő akaratától függ. Orbán Viktor ezt fellengzős tömörséggel forradalomnak nevezi, amely elkergeti az oligarchákat, és új rendszert teremt.

Ám egyik állítása sem értelmezhető. Forradalmat nem lehet szavazófülkében csinálni; legyen bármekkora a győzelem, az mindenképp a demokratikus jogállam keretei között születik, s mint ilyen nem a népfelség közvetlen uralmához, hanem választott képviselők többpárti parlamentjének megalakulásához vezet.

Ám egyik állítása sem értelmezhető. Forradalmat nem lehet szavazófülkében csinálni; legyen bármekkora a győzelem, az mindenképp a demokratikus jogállam keretei között születik, s mint ilyen nem a népfelség közvetlen uralmához, hanem választott képviselők többpárti parlamentjének megalakulásához vezet. A kétharmados többség tehát kontrollálható, beszámoltatható és kritizálható marad. Igaz, mindenben szabad kezet kap, de mindenért egyedül viseli a felelősséget is, mégpedig az ország nyilvánossága előtt. Mindezen nem változtat az „oligarchák” elkergetése sem – kivált azért, mert a kifejezés jelentése az adott társadalmi viszonyok között meglehetősen bizonytalan. A Fidesz elnöke alighanem az eddig kormányzó pártok gazdasági hatalommal is bíró politikusait érti rajta, persze nem pusztán leíró, hanem pejoráló értelemben. Csakhogy ebbe a kategóriába az ő pártjából és holdudvarából is szép számmal vannak besorolhatók; az nem olyan egyszerű, hogy aki a másik oldalon gazdagodott meg a politikából, az oligarcha, aki minálunk, az misszionárius. És nem, nem lesz itt új rendszer, mert a rendszerváltás húsz évvel ezelőtt már megtörtént, kialakult a szabad, tőkés piacgazdaság, közönséges nevén kapitalizmus, amelynek megtagadását legjobb információink szerint még a Fidesz sem tervezi.

Kétségtelenül lesz viszont új pártrendszer. Két kis alakulat, a liberálisok és a konzervatívok nem jutottak be az Országgyűlésbe, ugyanakkor középpárti súllyal megjelenik a rasszista szélsőjobb. Ami önmagában is drámai különbség a korábbi felálláshoz képest, hiszen nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy csökkent a demokrácia iránt elkötelezett honpolgárok képviselete. Ezzel az állításunkkal nem feledkeztünk meg a Lehet Más a Politika sikeréről, s természetesen azt sem mondjuk, hogy az LMP nem demokraták gyűjtőhelye – csak még nem világos, merre fordulnak, és mit képviselnek. Elég az hozzá, hogy a választás második fordulója után Schiffer András azonnal magáévá tette az oligarchák elűzéséről szóló orbáni kinyilatkoztatást, és pártjának nevében lelkesen csatlakozott az ötlethez. Ez a fejlemény pedig erősen visszafogja az LMP intellektuális színvonala iránt táplált reményeinket.

Ha Schifferék szerepvállalását a továbbiakban jobbára az motiválja majd, hogy miképp fejezhetik ki ellenszenvüket a megvert szocialistákkal szemben, az kevés lesz az önálló identitás kialakításához, ám nagyon megnehezíti a Jobbik ellen létrehozandó parlamenti összefogást. Arról nem is beszélve, hogy ha a Fidesz az LMP jóvoltából eleve megoszthatja a demokratikus ellenzéket, akkor annak még akkora nyomatéka sem lesz, amennyi lehetne és feltétlenül szükséges volna. A magát eredetileg baloldali ökomozgalomként definiáló szervezetnek párttá válva sem kell szerelembe esnie az MSZP-vel, de büszke különállására talán mégse az olcsó Fidesz-populizmus átvétele a legmegfelelőbb bizonyíték.

Mert az igazi kihívás mindhárom párt számára közös. A Jobbik ugyan gyengébb eredményt ért el a második fordulóban, mint a listás szavazáson, de azok az elemzői feltételezések, amelyek bázisának fokozatos apadását jósolják, alighanem elhamarkodottak. Amíg az új kormány nem lép fel a szélsőségesek ellen a törvények következetes szigorával – beleértve az újnyilas „szellemi táplálék” eltüntetését és betiltását –, illetve nem tudja a leszakadó társadalmi rétegek életkörülményeit számottevően javítani, addig a Jobbik propagandája megteszi a magáét. Márpedig mindez nem megy máról holnapra. A totális egyeduralom már csak ezért sem kivitelezhető; noha persze nem táplálhatunk olyan illúziókat, hogy az Orbán-kormány – különösen a ciklus első felében – nem érvényesíti keményen akaratát a közélet minden területén.

De hát a szocialisták hiába óvtak ettől a kampányban – tudomásul kell venni, hogy a választók, legalábbis a mellékelt ábra szerint, nem osztották aggályaikat. Nyolc év kormányzása és ellenzékisége, a teljesítményeket elfedő hibák és következetlenségek kritikus tömege meg a fékevesztett uszítás együtt vezetett ide: elsöprő fölénnyel legitimáltatott, hogy a jobboldal akár drasztikusan kiiktathatja a demokratikus berendezkedés fékeit és ellensúlyait. Más kérdés, hogy megteszi-e. Annyi bizonyos, hogy semmiképp sem az új parlament állítja majd elé a korlátokat.

Hanem egyrészt a már említett kényszerű harc a szélsőjobbal, másrészt a gazdasági helyzet diktálta kompromisszumok, harmadrészt az európai figyelem. Legfőképp pedig – legyen ez bármily kevéssé egzakt tényező – Orbán Viktor személyes, mondhatni államférfiúi ambíciója és ebből kötelezően fakadó realitásérzéke. Akkorát változott a helyzete, hogy óhatatlanul neki magának is változnia kell. Ha erre nem képes, vagy nem akarja, majdani bukása nagyobb lesz, mint mostani diadala.