Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

A számok még soha nem beszéltek ennyire önmagukért, mint most, a 2010-es választások első fordulója után.

A nagy különbségek is, meg a kisebbek is pontosan mutatják az átalakult magyar pártrendszer erőviszonyait; és bár ezek különösen az utóbbi hetek-hónapok felméréseinek ismeretében nem okoztak komoly meglepetést, attól még, hogy nagyjából megfelelnek a várakozásoknak, nem lettek könnyebben elfogadhatóak. De kétségbevonhatatlan realitás, hogy a szavazók markáns többsége – egy tekintélyes külföldi lap kifejezésével élve – ezt a kombattáns populizmust támogatja, noha fogalma sincs, mit kap érte cserébe. Elég annyi, hogy a Kiválasztott megígérte „az ország újjáépítését”, jelentsen ez bármit is.

A szocialisták, akiknek nyolcéves kormányzása alatt a program, a reform és az átalakítás címszavai immár szitokszóvá változtak, minden valóságos teljesítményük ellenére is elvesztették a modernizáció jelszavára felvett hitelüket. Két parlamenti ciklus halmozott hibái, a gazdasági farkasvakság, a személyi önteltség és a téves társadalmi helyzetfelismerés tápot adott az ellenzék felelőtlen manipulációinak. A Fidesz, miközben sikerrel ásta alá a balliberális governatúrát, túl sokáig nem akarta észrevenni, hogy a demokratikus jogállam pilléreit is megrogyasztja: a „kommunisták” ellen felhasználni remélt szélsőjobb, mint az történelmileg lenni szokott, túlnőtt a neki szánt kereteken, és marginális alakulatból parlamenti középpárttá duzzadt. Az MSZP még éppen elmondhatja magáról, csakugyan a legnagyobb ellenzéki erőként végzett, de borzalmas tény, hogy majd 17 százalékával ott a nyomában a félkatonai szervezetet működtető, fasisztoid „új erő”. Ez a 2010-es parlamenti választás leginkább letaglózó fejleménye.

És nem kell hozzá jóstehetség, hogy lássuk, milyen kérlelhetetlenül meghatározza majd mindazt, ami ezután következik. Az abszolút győztes nem a baloldallal, nem is az egyelőre bajosan identifikálható LMP-vel kerül szembe a parlamentben, hanem mindenekelőtt a Jobbikkal – az ultraradikálisok csak a kormánypárt ellen folytatott kíméletlen hadjáratból élhetnek meg és növekedhetnek tovább. A Fidesznek tehát relatíve hamar politikai karanténba kell őket szorítania, különben még ebben a ciklusban „befogják”, és potenciális váltópártként fenyegetik. Orbán Viktort ez a veszély szükségképp középre nyomja majd; szörnyű volna az országnak, ha ehelyett valamiféle kísérletet tenne a posztnyilasokkal való kiegyezésre.

A demokratikus ellensúly azonban nem jöhet létre az MSZP és az LMP nélkül. A mainstream jobboldal, ha józanul gondolkodik, és felismeri konszolidációs kötelezettségét a társadalom iránt, akkor korlátozott céllal bár, de partnert keres az európai pluralizmus mellett elkötelezett két másik pártban. Kétségtelen, hogy ezt a koncepciót több okból sem könnyű kivitelezni; először magában a Fideszben is letörendők volnának a lélekben jobbikosok. A szocialisták pedig természetes résztvevői lehetnek ugyan egy antifasiszta akcióegységnek, de ehhez a Fidesznek fel kellene hagynia azzal a kedvelt teóriájával, amely szerint az általa vívott kétfrontos harcban az MSZP a „másik szélsőség”. Kérdés, képes-e Orbán átlépni a saját árnyékát.

A Lehet Más a Politika jövőbeli viselkedése sem teljesen nyitott könyv. Konzervatív-liberális-baloldali ökopártként szokás definiálni, vagyis megejtő, ismeretlen átmenetként a „bevett” ideológiák között. Ez a mozgalom tipikus válságtermék: főként a teljes politikai elitből kiábrándult fiatalabb nemzedékek homályos menedéke, de legalább azoké, akik nem a nácik felé orientálódnak. Az LMP ezután érik majd pártszerű szervezetté, és ezzel együtt a vezetése is professzionalizálódik; s hogy saját elképzeléseit menedzselhesse, nyilván kapcsolódási pontokat fog keresni a kormánypárt programjához, olykor pedig a szocialistákkal is kénytelen lesz együttműködni. A Jobbikot azonban alighanem szalonképtelennek tekinti, és ezzel mindenesetre megnyitja a lehetőséget a szélsőjobbal szemben mindennél fontosabb hárompárti karantén fenntartására.

Hogy a szocialisták a baloldal elengedhetetlen újjáépítését most miként és milyen hatékonysággal kezdhetik meg, az nagymértékben a belső személyi konstellációk függvénye. Választási eredményük megkímélheti őket a pártszakadástól, de a klikkharctól és a Fidesz aligha lanyhuló támadásaitól kevésbé; a hatalmas kormánypárt – szűk gazdasági mozgástere ellensúlyozására és a radikálisok kielégítésére – elszámoltatás címén beveti ellenük a „kriminális kommunikációt”. Ha gyorsan és határozottan nem zárnak össze, belülről is, kívülről is védtelenek lesznek. Márpedig szilárd baloldal hiányában – bár ezt a magukat jobbközépre soroló, ám inkább radikális magyarok még mindig nem értik – nincs erős demokrácia.

Mint ahogy persze szükség volna valódi konzervatívokra is. Emlékezzünk kegyelettel a Magyar Demokrata Fórumra.