Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Sokan beszélnek ma befogott orról. Nem arra értem, amire mások.

Nem a szavazófülkében kell lélegzet-visszafojtva behúznom a strigulát, hogy ne érezzem a pártok kigőzölgését. Jó lenne, ha csak ennyi volna. Fél percig, amíg állampolgári kötelességét teljesíti, bárki elvan levegővétel nélkül. Csak hát a választás előtt is volt jó pár év, és ki tudja, tán még utána is lesz. Meddig lehet ellenni befogott orral?

Ami az állampolgári kötelességet illeti, azon kívül más már nincs is. Kedv, remények, Lillák? Isten véletek. Ha az ember ésszel él, ahogy Brecht mondja, nincs kit választania. Ha van memóriája, akkor sincs. Ha ad az elvekre (a sajátjaira, mert a pártoknak olyanok nincsenek, s ha voltak is valamikor, annyiszor fordították ki őket, hogy elkoptak, már ha, mint a nácikéi, nincsenek eleve elrohadva, hogy a Hamlet sírásóját idézzem), akkor az egyetlen választás otthon maradni.

Aki elvtelenül az állampolgári kötelességet választja, az elkezdi kalkulálni, mi a legkisebb rossz.



Hogy megakadályozza a Fidesz kétharmados, demokráciadeficitet előre jelző túlhatalmát, a Jobbikra kellene szavaznia.

Hogy megakadályozza a Jobbik kedvező alkupozícióját egy kétharmad alatti, fogadókész Fidesszel, a Fideszre.

Ha elment az esze, és jutalmazni akarja az elmúlt nyolc évet, az MSZP-re.

Ha talál két embert a párton belül, aki egyformán gondolkodik, beleértve az SZDSZ-parodistákat (akiknek a jogelődeire sem lehetne szavazni, már tavaly sem lehetett), akkor az MDF-re.

Ha olyan, mint Kent a Lear királyban, aki az összes szereplőn végignézve kénytelen kijelenteni, hogy jobb arcokat is látott már életében, akkor az LMP-re, mert bár róluk sem tudni, mit akarnak, de eddig legalább nagy hülyeségeket nem mondtak (főleg nem csináltak, nem volt rá módjuk), és ránézésre jobb arcok.

Ez természetesen értelmiségi nyafogás. Jó lenne komédiának nézni, ahogy Madách tanácsolja. Annak is nézném, ha valahol Új-Zéland tengerpartján ülnék, és a vízbe lógatnám a lábam. De így szemlélve más. (Ezt Fortinbras mondja, Aranynál.) Most még csak befogom az orrom, jobbára a szemem is, nem nézek híradót a tévében, elkapcsolok, ha bármelyik csatornán, bármilyen műsorban, bármelyik politikus bármiről beszél, nemzeti ünnepeken már évek óta bezárkózom a lakásomba (elég baj, ha a foglalkozásom miatt este színházba kell mennem, most március 15-én is megjártam a nemzeti drámával), hétköznapokon pedig igyekszem úgy közlekedni, hogy villamoson ne keltsek feltűnést a hangos többségnek nem tetsző sajtótermék olvasásával, vagy azzal, hogy elfoglalok egy szabad parkolóhelyet valaki elől, aki kifogásolja az arcberendezésemet.

Tényleg, miért nem ülök az új-zélandi tengerparton? Több okból. Az egyik – hogy Madách után a másik magyar klasszikust, G. Dénes Györgyöt idézzem –, mert én itt születtem, ez a hazám. De mi lesz akkor, ha majd nem én fogom be az orrom, hanem mások fogják be, esetleg a számat is? Azt még megvárom. (Ez viszont, ha jól emlékszem, Salamon Béla mondása volt.)

Megvárom, mi lesz. Mert nem a választás lesz izgalmas, sőt kilátástalanságában kimondottan unalmas lesz, a legunalmasabb a rendszerváltás óta, hanem ami utána következik. És csak annak, aki itthon van.

Ugyanis Új-Zélandon nincs a dolognak túlélési kockázata. Onnan nézve legföljebb kajánul kívánnám, hogy a Jobbik jól szorongassa meg szülőatyját, a Fideszt (ha nem kívánnám, akkor is megtenné), és hogy a Fidesz jól győzze le a Jobbikot pusztán „jó kormányzással”, ami persze illúzió, mert jó kormányzáson a mi népünk a csodatételt érti, amire miniszterelnökként még a spirituális megváltó sem képes, pedig az ő eljövetele a böszme pragmatisták nyolc szűk esztendeje után szükségszerű.

Viszont itthonról nézve, sőt benne élve fenékig kiélvezhetem a meccset: az egészpályás lecserélést, a régi korruptak helyébe lépő új korruptakat (rettenetes kín lehet nyolc éve várni a húsosfazékra!), a megbízhatatlan ügyészi, bírói, tisztviselői kart felváltó megbízhatóakat, a régi gazdasági klientúra kisöprésével friss levegőhöz juttatandó új gazdasági klientúrát, a közmédiában és a kultúrában esedékes impozáns tisztogatást. Élvezetembe vegyül némi mazochizmus, mivel a csereprogram részeként az értelmiségi függetlenek, szabadgondolkodók, européerek is lapátra lesznek téve, mindazok, akiknek az ízlése nem „turulszittya” (Babarczy Eszter), de hát istenem, valamit valamiért. Ha a prosperitásnak mi vagyunk az akadálya, akkor hinaus mit uns, vagyis ki velünk, jóllehet ez nem lesz más, mint „kulturális vigasz” (Tamás Gáspár Miklós) a nép egyszerű gyermekei számára, akik előbb-utóbb észreveszik, hogy a prosperitás nem jövel el a csodavárás ütemében.

Felmerül még Új-Zéland helyett Franciaország, közelebb is van, és oda sem kellene kiköltözni – Kerényi Imre Bánk bánja nélkül nem élet az élet –, elég lenne emlékeztetni arra, hogyan fogott össze ott egy választáson a bal és a jobb a szélsőjobb ellen. Ez valahogy nálunk nem megy. Persze, ha pénzről van szó, nálunk is létrejön közöttük az összhang, milyen szépen megegyeztek például a rádiófrekvenciák ügyében, öröm volt nézni, hogy jog és törvény sem számít, ha magánérdek forog fenn. De mit beszélek, politikai összefogásra is képesek, ha egy kicsi, ám – végső soron – mégiscsak demokratikus nézeteket valló párt kiszorítása a tét. Az MDF olyan, amilyen, de azért baromian kellene, hogy bejusson a parlamentbe (mondom a befogott orrom miatt kissé nazálisan). Kisebb lenne a blamázs.

Mert akárhogy is, azt azért remélem: mindenki tudja, hogy pár napon belül Európa szégyene leszünk. És nemcsak a parlament összetétele miatt. Hanem a saját alkalmatlanságunk miatt. Az össznépi hülyítés olyan jól sikerült, hogy változatlanul elhisszük, amit mondanak nekünk, illetve hogy nem mondanak semmit, de arra a semmire fogunk szavazni, nem programra, hanem pofára. Sem a civil társadalom, sem a média nem tudta kikényszeríteni, hogy akik igényt tartanak az ország vezetésére, nyilvános vitákon, szakmailag felkészült és kőkemény kérdéseikből nem engedő médiamunkások közreműködésével ismertessék programjukat és a megvalósítására szánt intézkedéseket. A civil társadalom gyenge, a média gyáva hozzá, és a saját szempontjából igaza van, mert ha meg merné tenni, amit meg kellene tennie, megnézhetné magát. A félelem megeszi a lelket – ez egy Fassbinder-film címe. Ha valaha volt egy „másik Magyarország”, elvesztette a lelkét.

Jöjjön a vakugrás. Hajrá!