Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

A szocialista párt muszáj-Herkulesként áll ki a küzdőtérre a demokrácia védelmében, idézte Ady Endrét a hétvégén megtartott kampánynyitó felvezetéseként Lendvai Ildikó, mielőtt még a főszereplő, a miniszterelnök-jelölt Mesterházy Attila nekilátott legalább vázlatosan ismertetni az MSZP kormányprogramját. Amelyet egyébként a „rendszerváltás álmának” megvalósítására irányuló törekvésként határozott meg. Így tehát, ha ironizálni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy mindkét meghatározás pontos: a szocialisták bizony muszáj-Herkules álmait kergetik. Hiszen nem annyira a győzelem, mint inkább a tisztes helytállás reményében veszik fel a küzdelmet, és ez meglátszik a programon is.

De az ötvenoldalas dolgozatot végigolvasva – bár találhatunk benne jó néhány kivetnivalót – iróniára csak olyan nyilvánvaló rosszindulat késztethet, mint amilyennel némely internetes lapok szándékoltan nyegle értékelői igyekeznek kimutatni, hogy a következő négy évre szóló vállalások koncepció és koherencia híján halmozódnak. Ez egyszerűen nem igaz. Azon persze lehet vitatkozni, mit értünk koncepción. Az MSZP-program készítői szemlátomást mindenekelőtt azt, hogy az egyes témákban megfogalmazott szándékok még akkor is a gazdasági realitás talaján maradjanak, ha aligha méretnek meg a majdani kormányzás által. Vagyis ez a tizennégy fejezetre osztott elaborátum jórészt a szakpolitikák nyelvén íródott; helyenként talán túlrészletezett is, másutt pedig azért nem elég meggyőző, mert a homályos általánosítások szintjén fogalmaz. De cinikusnak – vagy másként: kockázat nélküli ígérgetésnek – egyetlen pontban sem tekinthető. Ellenkezőleg. Az eddigi választási kampányokban használatos dokumentumok sorában feltűnően visszafogott, és populistának semmiképp nem nevezhetjük.

A program abból indul ki, hogy a következő négy esztendőben – tartva a fiskális fegyelmet – mire lehet képes a költségvetés. És lényegében azzal a durván kétezermilliárdos mozgástérrel kalkulál, amelyet Bajnai Gordon az utóbbi hetekben a racionalitás jegyében megjelölt. Ez a forrás egy viszonylag mérsékelt, óvatos balrafordulást tesz lehetővé a szocialisták számára, és tisztességes döntés volt, hogy ezzel párhuzamosan lemondtak a rizikómentes nagyotmondás, a hagyományos kampánylogika szerint kötelező osztogatás ámításáról. A testes fogalmazvány mindazonáltal szerkesztési hibákat tartalmaz – a tematikusan széttagolt struktúra nem képes megmutatni a különféle területeken tervezett változtatások összefüggéseit, az egymásra épülő elképzeléseket. Ebből fakad az olvasó koherenciahiány-érzete; no meg abból, hogy a szöveg olykor ellentmondásokkal terhelt. Ha egyszer a szociálpolitika eddigi vívmányait elégedetten sorolják, másutt hogyan lehet arról értekezni, hogy „a szociális biztonság hiánya, a kiszolgáltatottság, a szegénység bázisán” milyen fenyegetettségek alakultak ki a társadalomban? Mi értelme kijelenteni, hogy „meg kell újítani a nagy ellátórendszereket”, ha maga a program épp erről a reformkényszerről már egyáltalán nem tesz említést? És miért kellene „visszaadni a munka becsületét”, ha másfelől az MSZP hosszan sorolja, mi mindent tett eddig a jövedelmek növeléséért, nemkülönben a munkahelyek megőrzéséért? Az üres szlogenek azért veszélyesek, mert beindítják a gondolkodásmód rossz automatizmusait. A kampánybeszédekben sincs ez másként: Mesterházy lendületesnek szánt retorikája mindaddig nem törik meg, amíg konkrétumokról szól, de veszít erejéből, mihelyt azt bizonygatja, hogy ő „új jelölt, új világképpel”. Mert épp a világkép újdonsága nem fogalmazódik meg elég markánsan ebben az inkább mértéktartó, fokozatos társadalmi reparációt ígérő programban.

És túljátszottak, túl harsányak a kampánynyitó seregszemle koreográfiai elemei, külsőségei: a folyamatos táblalengetés csakúgy, mint a szónok minden mondata után beprogramozott taps. Mesterházynak nincs szüksége erre a machinációra, ráadásul minduntalan tempóvesztésre kárhoztatja, holott bízvást kitelik tőle, hogy nagyobb szövegrészeket megszakítás nélkül abszolváljon. Mindennek ellenére aligha kétséges, hogy a szocialisták részletekbe menően a nyilvánosság elé vitték politikai céljaikat, lehetőséget adva alapos bírálatukra, megvitatásukra – szemben a még mindig lapító Fidesszel, de más pártokkal is, amelyek sokkal hanyagabbul írták meg a leckét.

És bár a hazai sajtó hitelesebb, elemzőkészebb orgánumai is előszeretettel szólják le – vagy tekintik éppenséggel a „politikai haszonszerzés” igyekezetének – azt, amikor az MSZP deklarálja, hogy a rasszistáktól, a gyűlöletkeltőktől, a plurális jogállam mindenfajta támadóitól félti és védeni akarja a demokráciát, abban talán mégis megegyezhetnénk, hogy a jelek szerint ma ebben igen kevés külső segítségre számíthat. Legfőbb ellenfele – mint arról a reinkarnált kötcsei beszéd tanúskodik – „centrális politikai erőteret” készül kialakítani, és persze gondja volna egy szellemi-kulturális elit „kiválasztására” is, de attól tartózkodik, hogy például megfelelő törvényeket támogasson, netán kilátásba helyezzen az újnácik ellen.

Úgyhogy becsüljük meg azt a programot, amely nem bújik ki a demokrácia védelmének kötelezettsége alól. Ha másért nem, hát ezért biztosan felértékelődik majd az időben.