Vándorévem

1989 a Képes Sportnál talált. (A főszerkesztő egykori osztálytársam apja volt. Sose mondtam meg neki, hogy egy suliba jártam a lányával. A már akkor híres apukát egyszer meg is hívtuk, tartson előadást. Eljött, de nem jegyzett meg magának. Vajon miért?)

Azonnal tudomásul kellett vennem: futballról nem írhatok. Arra volt ott elég ember. Például Lakat Karcsi. Van egy korosztály, amelyik nem emlékezhet rá, hogy ő valaha könnyű tollú, szellemes, értő labdarúgó-szakíró volt, és kedélyes társalgó. (Valamikor a Fradiban játszott, de csak a tarcsiig jutott. Csak? Az a csatársor egyszer így állt fel a „fakóban”: Szőke, Branikovics, Lakat, Rákosi, Fenyvesi. És amikor a veterán balszélső csíkot húzott a vonal mellett, az ifjú Lakat is a kapu felé indult, s kikiáltott a balszélre: „Máté bácsi, jövök!” De azt persze – jellemző... – nem is sejtette, hogy dr. Fenyvesi Máté egyszer majd kisgazda-képviselő lesz.)

Idei első számunkban kezdtük a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is.

Több remek zsurnaliszta – és fotóriporter – is dolgozott a Képes Sportnál. Cseri Pista is. Elegáns gondolkodású és stílusú újságíró, szellemes, finom humorú ember, jó barát és kolléga volt. Az ő útja is – miként az enyém – a Stafétától (havilap volt, külön történet, reform-kisz-esek szüntették meg, utóbb nagyrészt közép- és nagyvállalkozók, szoci kormány körüli tanácsadók lettek) kanyarodott a sporthetilaphoz (majd tovább, az Ötlethez, aztán a Kurírhoz). Nem volt sportőrült, ott dekkolt. Időközben belépett az Magyar Demokrata Fórumba, ami akkor gyökeresen mást jelentett, mint most. Nem sokkal később kilépett, mint olyan sokan mások, akik nem bírták a csurkista dumát.

Ott, a Képes Sport főszerkesztői irodájában néztük tévén az ominózus pártértekezletet 1988 májusában. Azt, amelyiken Kádár János az MSZMP elnöke lett. Fölfelé bukott – ahogyan annak idején szokás volt mondani. Csak kellett csinálni egy följebb lévő posztot. Volt benne rendszer. Benne volt a rendszerben.

Ám azt, hogy a rendszer két év múlva – sőt, már 1989-ben – megváltozik, nem mondta ott senki. Azt T., a renitens rockzenész mondotta meg a Diófa vendéglőben, nyolcvanhatban vagy nyolcvanhétben; jót röhögtünk rajta, amikor azt találta közölni: nem sokáig tart már.

Nem rendszerváltásra, olimpiára készültünk még 1988-ban, amikor sportújságíró lettem. Valamikor ez álmaim netovábbja volt, addigra álmaim továbbja lett. Emlékezetes állomás volt pályámon, amelyet a pályák környékén töltöttem. Asztaliteniszezőkkel, sportlövőkkel, művészi és szertornászokkal s más sportágak elsőrangú művelőivel találkoztam. Sokat tanultam. Így azt is, hogy ha „feszül az ideg”, az íjászoknál öröm. (A húrt nevezik ők idegnek, nem könnyű ám kihúzni, pláne még célba is kell találni.) Róluk manapság keveset hallani, feszülő idegről annál inkább.

Szerzőnk 1989 mozgalmas esztendejében

Az esztendő közepén igazoltam át az Első Kézből című újsághoz. Alapvetően az azonos című rádiós produkcióban elhangzottakat közölte szó szerint, meg néhány egyéb írást is. Havas Henrik és Forró Tamás műsorában aktuális témák a szokásostól eltérő megközelítésben kerültek terítékre, rendhagyó kérdésekkel és válaszokkal és nemegyszer szokatlan, sőt politikailag alternatív interjúalannyal. Ehhez fogható adás kevés volt hazai hullámokon, de azért akadt már: így a legendás rádiós 168 óra, a Húszas stúdió, avagy a Szorító (Havas Henrik mellett egy szintén kiváló riporterrel, Tarnói Gabriellával). Módfelett kezdetleges technikával készült az újság (a kiadó nemigen tudta, mire vállalkozott), olykor szó szerint éjt nappallá tevő munkát igényelt. Az embernek a szakálla is kinőtt tőle, tényleg, nézzenek a fényképre.

1989 utolsó heteiben igazoltam az Ötlethez. Ám mielőtt egy fillért is kaptam volna, dacolni kezdtem. Nem egyedül. Elfelejtették ugyanis időben kiadni az esedékes munkabért az alkalmazottaknak. Nekem ahhoz még nem volt közöm, de ha Cseri Pista azt mondta, hogy átverték őket, akkor az úgy volt. Szolidaritásból is velük tartottam. Nem az volt csak a baj, hogy késnek a pénzzel, hanem hogy lapított a függetlenített ifjúsági mozgalomban edződött főszerkesztő, B. (ma másodvonalbeli szocpol, azaz szocialista politikus). Mi viszont – a sunyítás miatt is – közöltük: nincs pénz? Nincs foci! Legalábbis azzal az emberrel nem. A Demisz (a KISZ utódszervezete) pedig mint virtuális tulaj azonnal tegyen valamit. Ki is rúgtak bennünket.

Per lett a vége. Kónya Imrétől, a Független Jogászfórum vezetőjétől kértük, ajánljon valakit. Egy kiváló, szakterületén azóta is magas fokon elismert, végtelenül tisztességes, okos kolléganője képviselt bennünket. Eleinte nekünk adott igazat a bíróság. Végső fokon aztán elbuktunk.

Mindez több dologra világított rá. Például arra, hogy 1989-ben már lehetett állami retorzió nélkül spontán tiltakozni. Vagy napjainkból nézvést: néhány napos fizetéselmaradás (hol volt még a számlavilág...) már balhét okozott. Avagy hogy létezett – létezhetett – Független Jogászfórum.

S tök mindegy, hogy a vezetője később az MDF egyik prominense lett, hisz a szervezet valóban független volt, és kitűnő szakmai színvonal jellemezte. (A rendszerváltásban betöltött szerepe érdemtelenül elhalványult.) Hogy most miért tetszhalott a jogászfórum, ha él egyáltalán, az egy másik érdekes kérdés.

Mozgalmas esztendő volt 1989, nem mondtam még?

Azon a nyáron például, a rendszerváltás hajnalán (előhajnalán) Erzsi üzent nekem egy buli után első férje második feleségével: nincs-e kedvem felhívni? 1990 tavaszán már (még) együtt néztük a választás éjszakáin a tévéműsort. Nem teljes nézetazonossággal. Ketten kétfelé szavaztunk. Aztán közösen aludtunk rá egyet.