Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Nem tudni, vajon a kormányfő felfogja-e ezt. És ha igen, belátja-e, márpedig vannak határok, amelyeket bármekkora parlamenti fölény birtokában sem léphet át? Egyáltalán, képes-e még Orbán Viktor megérteni, hogy az ország, amely fölött most uralkodik, mégsem a gyarmata, ahol kényére-kedvére ül törvényt a bennszülöttek felett? Hogy a saját renoméját – ha már egyszer nem ismeri az önmérsékletet – lerombolhatja, de a nemzet, amelyre oly sokat hivatkozik, igenis Európában akar élni, ennek megfelelő normák szerint.

Hetente kiderül, hogy amit a kormány képviselői, jelesül akár a miniszterelnök mond, az már a következő héten, olykor csak néhány nap múlva érvényét veszti – vagyis folyamatosan hazugságokkal traktálnak bennünket. A magánnyugdíjpénztári befizetéseket a tulajdonosok megkérdezése nélkül először csupán tizennégy hónapra vették használatba, aztán hirtelen úgy döntöttek, egyszerűen megszüntetik a nyugdíjrendszer úgynevezett harmadik pillérét; végtére kétharmados többséggel a teljes államosításnak sincs már akadálya. Hogy a bankokra, az energiaszektorra meg az áruházláncokra kivetett válságadó mégsem csak az eredetileg beharangozott három évre szól, hanem 2014 és ’15-re is érvényben marad, az úgyszintén egyhetes késéssel került nyilvánosságra, és csak azért, mert a Költségvetési Tanács elnöke, Kopits György nem volt rest a költségvetési törvény apró betűs részéből kihámozni. Miközben pedig a Fidesz frakcióvezetője úgy tett, mintha visszalépett volna az alkotmánybírósági jogkörök csorbításától, módosító indítványai nem változtattak az egész manőver abszurditásán: a magántulajdon védelme ugyanis nem számít többé alkotmányos alapjognak.

Mindez már nemcsak azért történik, hogy a 2011-es büdzsé hiánycélja tartható legyen, hanem az egyre nyilvánvalóbban az egész parlamenti ciklusra érvényes kormányzati koncepció miatt. Négy éven át semmiféle, mégoly szükséges strukturális átalakításra sem kerülhet sor. Egyetlen olyan lépésre sem, amely közvetlen kiadáscsökkentéssel járna – vagyis érintené a választópolgárok zsebét –, mert Orbán Viktor előtt egyetlen cél lebeg: megnyerni a következő választást. Hogy aztán közvetve, különféle áttételeken persze mégis mi fizetjük a multik többletterheit, az magától értetődik ugyan, de a miniszterelnök ezt soha nem fogja elismerni. Politikája a látszatokra épül. Arra a hamisságra például, hogy neki bezzeg sikerül elkerülnie a megszorításokat. És erre való hivatkozással igazoltnak véli az alkotmányos jogállam felszámolását.

Amíg csak az ellenzék meg néhány publicista verte félre a harangokat, addig a tágabb nyilvánosságban nem keltett visszhangot ez a riasztás. Ám az utóbbi napokban már a baloldalhoz vagy akár a liberálisokhoz semmiképp sem köthető neves jogászok és egykori alkotmánybírák is felemelték a hangjukat. Sólyom László először saját könyvének győri bemutatóján bírálta keményen a kormány törvénytervezetét, aztán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, immár több pályatársával együtt ismét fellépett az alkotmányos normakontroll csorbítása ellen. Követte őket a Népszabadságnak adott interjújában Kilényi Géza professzor, aki a rendszerváltástól nyolc éven át volt tagja az Alkotmánybíróságnak, és most azt mondja, csak egyetlen kérése van az új alaptörvény készítőihez: szíveskedjenek kivenni az alkotmányból azt a szakaszt, amely szerint a Magyar Köztársaság demokratikus jogállam – minthogy már nem az.

Kérdés, hogyan viselkedik majd maga az Alkotmánybíróság. Eltűri-e, hogy működése az új törvény nyomán valójában értelmét veszti, és tagjai megpróbálják-e elhitetni magukkal meg a társadalommal, hogy azért maradt még számos tennivalójuk. Ez kétségkívül szánalmas álláspont volna. A másik lehetséges út viszont alkotmányos válsághoz vezet. Ha ugyanis a testület alkotmányellenesnek nyilvánítja a hatókörét korlátozó jogszabályt – hiszen megteheti, elvben minden törvény az illetékességébe tartozik –, akkor nyílt harcot hirdet a kormánnyal szemben, s a patthelyzetből következően a taláros testületnek alighanem le kellene mondania. Nem valószínű, hogy ennek eshetősége Orbánt túlságosan felizgatja; rendületlenül a kétharmados többség „forradalmi” igazságát hangoztatná. Mégis, ha az alkotmánybírákkal folytatott kötélhúzás a testület önfeloszlatásával végződne, az mindenképp komolyan kikezdené a hatalom reputációját.

Nem utolsósorban a külföld szemében. És nemcsak az unióban, hanem a tengerentúlon is. Nemhiába szögezi le Kilényi Géza, hogy „a visszamenőleges jogalkotás tilalmának semmibevétele a jogállamiság arculköpése”; ezt a civilizált világban mindenütt így gondolják. A magyar kormány gazdasági vargabetűi néhány hónap alatt amúgy is eljátszották már a befektetők bizalmát, a törvényalkotásban megnyilvánuló gátlástalanság pedig a nyugati demokráciafelfogás számára lesz elfogadhatatlan. Az Orbán-kép lassan, de biztosan repedezik.

Nem tudni, vajon a kormányfő felfogja-e ezt. És ha igen, belátja-e, márpedig vannak határok, amelyeket bármekkora parlamenti fölény birtokában sem léphet át? Egyáltalán, képes-e még Orbán Viktor megérteni, hogy az ország, amely fölött most uralkodik, mégsem a gyarmata, ahol kényére-kedvére ül törvényt a bennszülöttek felett? Hogy a saját renoméját – ha már egyszer nem ismeri az önmérsékletet – lerombolhatja, de a nemzet, amelyre oly sokat hivatkozik, igenis Európában akar élni, ennek megfelelő normák szerint.

És minden híresztelés ellenére sem egyenlő az ő többségével.