Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

De szeretném én is, mint akinek semmi köze hozzá, páholyból nézni az országot, ahogy Orbán Viktor Dél-Afrikában a világbajnoki döntőt. Jön Pestre az unió meg a valutaalap, én meg nem vagyok a munkahelyemen. Azért a kis fizetésért?

Hozzám jöttek, az igaz, én vagyok a főnök, de nehogy má’ azt higgyék, akármilyen „ügy” ér annyit, mint a foci. Vittem magammal az MLSZ új elnökét, aki egyben a bankárom is, duplán le van nekem kötelezve, ami abból is látszik, hogy amióta főfőnök vagyok, egyszer sem emlegette, hogy reformokat kell véghezvinnem. Amikor még nem voltam főfőnök, bezzeg nyakra-főre nyilatkozta. Ezért kell, akikből csak lehet, közelieket csinálni. Hogy megtanulják az érdekeimet. Aki haver egy biztosítónál, az felmentést kap a különadó alól. Ha módosítani kell az általunk két nappal korábban beterjesztett törvényjavaslatot, hogy a kedvenc olimpiai bajnokom polgármester lehessen, haladéktalanul megtesszük. Az elnök az emberem, az alkotmánybírák az embereim. Mindenki egyért! Végső soron én vagyok az az egy, mindenki nekem dolgozik. Hogy lehet ezt nem érteni egy demokratikusan berendezett országban?

„Őrült rendszer, de van benne beszéd.” Esterházy sokat idézett Hamlet-parafrázisánál semmi sem jellemzi jobban a mai Magyarországot. Hihetetlenül megy a süketelés. Csodálom, hogy a Nyenyit csak akasztgatni kell a közfalakra, szebb időkben népnevelők jártak, hogy személyesen győzzék meg az embereket.

Jól emlékszem, ketten voltak, udvariasan becsöngettek, leültek az asztalhoz, elmagyarázták, hogy miért jó nekünk is, ami a Pártnak jó. Tízéves voltam 1952-ben, azt hiszem, megértettem. Most is értenénk a szép szóból. Akik elkerülik a közhelyeket (épületileg), intim formában megkapnák verbaliter. Vagy miért nem rendeznek Magyar Hírlap-félórákat az annak idején nagy sikerű Szabad Nép-félórák mintájára? Mindenki kicsit korábban menne be a munkahelyére, a kijelölt káderek ismertetnék a direktívákat a gyárcsarnokban, a klubban vagy a tornateremben, fölöttük ott függne a bekeretezett Nenyi meg a bekeretezett Vezér.

Azt hiszik, tréfálok? Pedig nem. Én is süketelek. Ez a satnya értelmiségi cincogás be van kalkulálva a rendszerbe. Dumáljatok csak, nem vagytok más, mint pár száz ostoba világpolgár, szellemi karanténba zárt hülye, rút szibarita váz. Tökölődtök jogállamon, alkotmányos demokrácián, szabadságjogokon, azt hiszitek, számít valamit, odafigyelnek rá, érdekli „az embereket”? Óriási tévedés, de azért csak mondjátok. Egyelőre. Módjával.

Persze egy kicsit befogjuk a szátokat, az új médiatörvény majd gondoskodik erről, de ez csak a kezdet, lesz még rosszabb is, ha rosszabb idők jönnek. Márpedig jönnek, erről gondoskodunk, részint a gazdasági csőd szorgos előkészítésével, részint – majd az önkormányzati választások után – a megszorításokkal, de erről addig nem beszélünk, és te, nép, ne ijedj meg, először azokat fogjuk megszorítani (a nyakukon), akik beszélnek a megszorításokról (ez már egyszer bevált, aki nincs velünk, az ellenünk van), te jó ideig észre sem fogod venni, hogy egy lyukkal szorosabbra húzod a nadrágszíjad, mert mi meg lyukat beszélünk a hasadba, ezt csináljuk már évek óta, és azóta is, hogy miénk a kétharmad. Mit gondolsz, mire való a trianonozás, a kettősállampolgározás, a zsarolóvilágbankozás, a papcsáki elszámoltatás? Ez utóbbi hatása jótékonyan hosszú ideig fog tartani, mert a bíróságaink – majd külön szólunk is nekik – lassan dolgoznak (sajnos az, hogy a pénzügyileg konszolidált Bajnai-év lejárta után a gazdaság finanszírozhatatlan lesz, igen hamar kiderül majd), egészen a legkitartóbb csodavárók türelmének végpontjáig vagy még azon is túl.

Azután pedig majdcsak lesz valahogy, talán megsegít minket a történelem ura, vagy ha nem, hát bevetjük III. (Kontár) Lajost, beleremeg a (pénz)világ vagy legalább Európa, amelyet csupán azért nem sikerül destabilizálni, mert – a Guardian szerint – szerencsére az ország túl kicsi hozzá. Hacsak nem növünk meg addigra, mint a kis gömböc. Van rá esély, mert a Jobbik, amely ma egészen eltűnni látszik – holott nem tűnt el, csak alámerült, nem hülye, tudja, hogy eljön az ő ideje, csupán ki kell várnia, míg az egykori kétharmad a közvélemény-kutatóknál már egyharmad sem lesz –, akkor majd jól fölfúvódik, teleszívja magát mérges gázokkal, és előáll a maga ultranacionalista, ultrademagóg, ultrarevizionista politikájával. Meggondolja még a Guardian, kivel kisországozzon!

Továbbra sem tréfálok. Nyilvánvaló, hogy az – egyelőre engedélyezett – értelmiségi süketelés a légynek sem árt, és a légynek sem használ, mert csekély létszámú, a valóságtól elrugaszkodott tojásfejűek nyavalygása csupán, nem a választót szólítja meg. Azt, hogy a választót kellene megszólítani, ahogy a kétharmados párt teszi sikerrel, egy okos cikkben olvastam. Tisztázni kéne, hogy ugyanarról a választóról van-e szó, vagy netán egy másikról. És hogy van-e más, illetve jobb módszer, mint lyukat beszélni a hasába. Mondjuk felnőttnek vagy partnernek tekinteni? Esetleg rábírni, hogy semmit se fogadjon el készen, hanem maga gondolkodjék?

Ilyen kérdésekkel a klasszikusokhoz fordulok, elsőként a megboldogult Kibédihez (vö.: „Én nem hiszem, hogy normális vagyok.”). Ha Kibédi kimerült, jöhet Shakespeare. Coriolanusnak, hogy konzulnak válasszák, a sebeit kellene mutogatnia, amelyeket a hazáért harcolva kapott, de ő nem hajlandó erre. A mai Coriolanus nemcsak mutogatja a sebeit – a sebeket Trianonnak hívják –, hanem vájkál is bennük, ez a garanciája annak, hogy megválasszák. Shakespeare Coriolanusáról ellenfele, Aufidius azt mondja, hogy „maga akart lenni, semmi más”, ez egy politikusra nézve az öngyilkossággal egyenlő, meg is ölik őt, Aufidius felbujtására, aki Coriolanusszal ellentétben lépteit „a világ ritmusához” igazítja.

Ez ma is így van. A választókat Shakespeare-nél közönségesen népnek hívják, ők „az emberek”, nincs akaratuk, néptribunusoknak nevezett manipulátorok irányításával szavaznak, akiket a hatalom szolgálata tart meg a hivatalukban. A nép, mielőtt megölné, első lépésként elkergeti Coriolanust. „Csak egyedül én voltam a bolond, / Hívén, hogy ilyen népnek kell szabadság.” Ezt már nem Coriolanus mondja, hanem Ádám Az ember tragédiájában.

Madáchnak igen rossz véleménye volt a népről, az említett jelenetben fellépő népképviselők és demagógok az athéni demokráciára nézve lesújtóan viselkednek, ebből mai követőik tömegdivatot csináltak, úgyhogy aki ma a VÁLASZTÓT akarja megszólítani, annak nem adható jobb tanács annál, hogy LE KELL MENNIE NÉPBE. Shakespeare és Madách ezt már akkor sem helyeselte, viszont nem is szépítették a helyzetet. Aranynál meg egy népboldogító, bizonyos Edward szerint az istenadta nép csak úgy lehet boldog, „mint akarom, s mint a barom, / melyet igába hajt”. De az illető király volt, nálunk meg nincs király. Legföljebb a színházban. És mi páholyból nézzük.

Olyan biztos ez?