Hetilap kereső

Vitányi Iván írása

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók vagy politikusok gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Mindig nagyra becsültem a 168 Órát, szívesen olvastam, mert azon orgánumok sorába tartozik, amelyek nemes indulattal képviselik a szociális fogantatású modern demokráciát, és ezért hozzám is közel áll. És örömmel fogadtam, hogy jó néhányszor magam is megnyilatkozhattam benne. Most éppen ilyen helyzet állt elő MSZP új platformja, a Demokratikus Koalíció megalakulása kapcsán. Azt az utat kerestük, amelyen a hozzánk hasonlóan gondolkozók a legtöbbet tudnak használni a társadalomnak és a demokráciának.

Nem várunk mindenkitől dicséretet, de nagyon rosszul érzem magamat, hogy indokainkat elmondtuk ugyan, de a híradásokban jobbára csak a személyi kérdésekkel foglalkoztak: ki „lépett ki” a Szociáldemokrata Társulásból, és ki nem. Felsorolták azt a néhányat, aki már kinyilvánította maradását, de meg sem említették, hogy a platform vezetőségének 25-ből 20 tagja vállalta az új alakulatot, 700 főnyi tagságából pedig körülbelül 600.

Nem bírálom azokat, akik a régi kereteket akarják fenntartani. Még azt sem kérdezem, hogy ki is az, aki kiszáll a közösségből, ha a tagság négyötöde az egyik utat választja. De igazságtalannak találom, ha rólunk úgy beszélnek, mint holmi disszidensekről. Fájt, hogy a 168 Óra is ebben a körben maradt.

Valójában ugyanis nem átlépésről és „otthagyásról” van szó, hanem egyesülésről, ezt azonban a párt szabályzata nem teszi lehetővé. Együtt alapítunk egy közöset – és azon belül a Szociáldemokrata Érték Műhely tovább működik mint szellemi munkaközösség.

A dolog érdemi részéről szeretnék szólni. Húsz évvel ezelőtt, 1990 szeptemberében alakult meg a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért közössége. Áttekintve az azóta végzett munkát, ma is úgy látom, hogy mindig következetesen igyekeztük képviselni a modern szociáldemokrácia elveit és programját, a magyar társadalom felemelkedését. Sajnos azonban nem tudtuk elég hatásosan képviselni.

Most, 2010 végén, a választások után a párt rendkívül súlyos helyzetbe került. Ahhoz, hogy megváltozzunk és megerősödjünk, egyszerre kell szembenéznünk eddigi hibáinkkal, és támaszkodnunk a mégiscsak elért eredményeinkre.

A hiba gyökere a következő. A magyar politikai élet nem tudott kitörni abból az „ördögi körből”, amelybe beszorította magát. A hatalom érdekében minden politikai párt beleveszett az ígérgetésekbe, elnyerése után pedig hozzá sem kezdtek – vagy nem elég határozottan – azoknak a reformoknak a megvalósításához, amelyek nélkül nem tudunk kilépni a magyar történelem sok évszázados „zsákutcájából”. Azt sem szabad azonban megtagadnunk, hogy egyedül mi, a Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon által vezetett kormány tett erre határozott lépéseket. A költségvetés racionális, „fenntartható” alapokra helyezésével, az építkezések (és nemcsak autópályák) növelésével, majd a válság – európai szinten is – kiemelkedő kezelésével. Nem eredménytelenül, mert különben sokkal súlyosabbak lettek volna a világgazdasági válság következményei.

Az ország jövendő programjának a modern szociáldemokrácia jegyében három pilléren kell nyugodnia. Az egyik az egész társadalomra kiterjedő, részt vevő demokrácia, mert a mai világban csak az valósul meg igazán, amit a társadalom többsége nem felülről kap, hanem a saját tapasztalatai alapján maga vállal. A másik a modernizáció, mindazon eredmények elsajátítása, amelyeket a modern tudomány, technika teremtett, és amelyeket más országok jobban használnak ki. A harmadik – ez baloldaliságunk lényege – az, hogy ezeket az eredményeket nem csupán a lakosság egy szűk csoportjának gazdagodására, hanem az egész társadalom felemelkedésére hasznosítjuk. A magyar társadalom ugyanis évszázadok óta és ma is nemcsak technikai színvonalában, de mindenekelőtt abban különbözik a fejlettebb nyugati országoktól, hogy jelentősen nagyobb benne az elmaradott, veszélyeztetett, olykor reménytelen helyzetű, szegény, sőt diszkriminált rétegek aránya.

Ha ezt a hármat nem tudjuk egyensúlyban tartani, az bukáshoz vezet. Erre a 20. század története fényes bizonyítékokat ad. A modern demokrácia középpártjai egyaránt ezt szolgálják. A magát radikálisnak nevező és hívő szélsőjobb és szélsőbal azonban a katasztrófába sodor.

Minden politikai mozgalomnak a saját szélsőségével kell szembenéznie. Nekünk azzal az álbaloldalisággal, amely évek óta „baloldali fordulatról” beszél, azt híve, hogy a pénzgazdálkodási, ellátó-, és társadalmi-hálózati rendszerek gyökeres átalakítása (reformja, modernizáció) nélkül is valóra válhat a társadalom felemelése. Még arról is megfeledkeznek, hogy Marx utópiának nevezte mindazokat a drasztikus „szocializmusokat”, amelyek nem a „polgári fejlődés” csúcsán jönnek létre.

A Szociáldemokrata Társulás kezdettől fogva ezeket az elveket vallotta. Olyannyira, hogy 2000-ben, amikor én voltam a programszerkesztő bizottság vezetője, ezeket – majdnem az előbbi okfejtéssel azonos szavakkal – a párt programjában is kimondtuk. A Gyurcsány–Bajnai-kormány ennek szellemében járt el, de amint nehézségek támadtak, nem alakult ki a pártban az a tudatos következetesség, amellyel le lehetett volna győzni a „nehézségeket”. A Demokratikus Koalíció elvi Alapító Nyilatkozata ezeket az alapelveket fejti ki, és foglalja össze programmá.

Mindehhez meg kell változtatnunk a pártnak a társadalommal való kapcsolatát is. A demokráciában akkor erős egy politikai mozgalom, ha két lábon áll. Az egyik, hogy elegendő képzett, tapasztalt ember van benne, aki kormányzati helyzetben hatékonyan tud dolgozni. A másik, hogy munkájában és mindennapi életében szervesen részt vesznek „civilek” is, a társadalom minden rétegéből. Akik maguk nem viselnek kormányzati tisztséget, de saját életük részének tekintik a jó politika támogatását. E tekintetben súlyos hiányok keletkeztek.

Nem vigasztal, hogy ez nemcsak a mi pártunkban van így, hanem az egész magyar politikai életben. Sőt létrejött egy, a civil társadalom eszméjével egyenesen ellentétes jelenség, amely a sztálinista rendszerek „hajtószíj”szervezeteinek hagyományát őrzi, és a kormányzó párt autoritarianizmusát szolgálja. Vele szemben minden demokratának, liberálisnak, konzervatívnak, szociáldemokratának össze kell fognia.

A Magyar Szocialista Párt tagsága 1989 óta rendkívül szűk, és azóta csak tovább szűkült. Most be kell tudni vonnunk mindazokat – ma sincsenek kevesen –, akik a baloldalhoz és a demokráciához tartoznak, de a pártban nehezen találnak otthont.

Nagy erőket kell mozgósítani a feladat megvalósításához. Ehhez a párt eddigi ereje is kevésnek bizonyult, a Szociáldemokrata Társulásé még kevesebbnek. A társulás jó utat követett, de a hatása nem volt elegendő. Frontembereink – és én magam – nem lettünk fiatalabbak, és kevés közöttünk a fiatal. Szélesebb összefogásra kell törekednünk. Először azzal kell összefogni, aki a legközelebb áll hozzánk. Az utóbbi években ilyen volt a Progresszív Platform, amely viszont túlnyomó részben fiatalokból áll. Volt néhány közös akciónk, különösen nehéz helyzetekben, a szocialista kormány reformlépéseinek támogatásában.

Én nem pályáztam az elnöki tisztre, nyolcvanöt éves vagyok, tudnom kell saját határaimat. De amíg tenni tudok, nem vonulok vissza. Jól jött tehát, hogy volt elnökjelöltünk, és Gyurcsány Ferenc hajlandó az élére állni. A két platform tagságának túlnyomó része egyetért abban, hogy nagy szükség van most rá a párt megújulásában. Vannak ugyan olyanok is, akik azt mondják, hogy ennek még nincs itt az ideje. Nekünk az a válaszunk, hogy már most is kicsit késő, de ha tovább halogatjuk, mindent elveszíthetünk.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy célunk nem önmagunk erősítése, hanem a Magyar Szocialista Párt talpra állítása. Nem ellene, nem is helyette, hanem érte, vagyis helyesebben valamennyiünkért tesszük. Nem személyi kérdésekkel foglalkozunk, hanem a lényeggel. Mert ebben a helyzetben a régi pesti vicc bölcsessége szerint kell eljárnunk: a „mondjam vagy mutassam” kérdéséből a „mutassam”-ot kell választanunk. Meg akarjuk mutatni, hogy még mindig sokan vannak, akik várnak a hívó szóra, de a különféle csalódások miatt másképpen, jobban kell őket megszólítani. És akkor tartósan együtt tudunk maradni.

Szeretném – és a többiek nevében is mondom –, szeretnénk, ha minél többen megértenék ezt a szándékot. És kiktől várhatnánk ezt hamarább, mint a 168 Óra olvasóitól.