Hetilap kereső

Somogyi Zoltán írása

A Betyársereg vezetőjének alkotmány- és életellenes kijelentései, Zagyva képviselő szigetes akciói egyfelől, a Jobbik gyöngyöspatai győzelme, az LMP technikai koalíciós javaslata másfelől ismét szükségessé teszik, hogy eltöprengjünk egy régi dilemmán: milyen módon viszonyuljanak a szélsőjobboldali mozgalmakhoz azok, akik még hisznek az emberi méltóságban, a szabadságban és a demokráciában.

Leegyszerűsítve: két markánsan eltérő álláspont létezik.

Az első szerint, ha már vannak szélsőjobboldali szervezetek és őket támogató szavazók, márpedig mindenhol vannak, akkor meg kell próbálni domesztikálni őket, legalább egy részüket. Innen nézve nem is olyan nagy tragédia, ha a szélsőjobboldal képviselői bekerülnek a demokratikus intézmények falai közé, mert az ott uralkodó szabályok, magatartási normák előbb-utóbb civilizálják őket. Akik ezt gondolják, megerősítve látják elméletüket abban, hogy a gárdamellényt öltönyre cserélők körében csökken az egységnyi időre jutó gyűlölködések száma, illetve a konszolidálódási folyamat újabb állomásaként értékelik, ahogy a Jobbik vezetői feszengve magyarázkodnak képviselőjük vagy a holdudvarhoz tartozók ámokfutásai miatt. Ez egyfajta „oszd meg és uralkodj”-stratégia, amelyben a demokratikus intézményrendszer magától elvégzi a megosztó munkát, és az egymással ellentétbe kerülő, megosztott szélsőjobboldali szervezetek felett a demokrácia uralkodik.

A másik álláspont képviselői ezt a teóriát teljes tévedésnek tartják. Ők azt mondják: pragmatikus szempontból ez a stratégia önáltatás, erkölcsi szempontból pedig züllött.

Kezdjük az előbbivel. Ha egy országban konszenzus van az alapjogok sérthetetlenségét illetően, ha a demokratikus pártok úgy határozzák meg magukat, hogy minden vita ellenére közelebb vannak egymáshoz, mint bármelyikük a szélsőjobboldalhoz, emellett az évszázados intézményrendszert a társadalom többsége a magáénak érzi, akkor talán működhet a domesztikálós politika, bár ebben az esetben az egésznek nincs is akkora jelentősége. Azért működhet, mert a nagy erőkülönbség miatt kevésbé fenyeget az a veszély, hogy a szélsőjobboldal háziasítása helyett végül a mainstream vadul el.

Magyarországon a fenti kritériumok közül egyik sem érvényesül. Ezt nyilván azok sem vitatják, akik hisznek az együttműködés stratégiájában. Az alapjogok tekintetében nincs széles körű konszenzus. Nem mondható el, hogy a Fidesz közelebb érzi magához baloldali riválisát, mint a szélsőjobboldalit (vö.: „két szélsőség van: a Jobbik és az MSZP”). Az intézményrendszer nem évszázados, és a nemzet többsége nem is érzi a magáénak (lásd a felméréseket a piacgazdaság és a politikai intézmények elfogadottságáról). Ilyen körülmények között abban bízni, hogy az alapvető emberi jogokat következetesen megkérdőjelező Jobbik lassan, de biztosan konszolidálódik, az erőviszonyok és a szándékok súlyos félreismerésén alapul. Vagy a hobbi-természetbúvár azon balga hitén, hogy a lakásában szabadon engedett és jól tartott kígyóval lehetséges a békés egymás mellett élés.

A helyzet valójában az, hogy a Jobbik nem fogja megtagadni hátországát, azt a világot, ahol hétköznapi evidenciának számít a kisebbségi sorsra szánt magyar emberek „magyar alapon” történő elutasítása. Lehet, hogy ezt a gyűlölet táborának parlamenti élcsapata a Kurucinfónál szordínósabban műveli, de – szemben a Fidesz és olykor az MSZP kétértelmű, szavazatszerző mondataival és intézkedéseivel – például a cigányellenességet nyíltan, büszkén vállalja. A Fidesz bankárkormányozott (amit éppen az MSZP is tesz most), idegenszívűzött, a választás előtt két izraeli repülőgép miatt vizsgálatokat követelt. Ezek mind áthallásos szövegek voltak, aki akarta, érthette úgy is, de hozzájuk képest a Jobbik kirohanásai egyértelműek, és ami még ennél is fontosabb: őszinték. E tekintetben a Jobbik a legelvszerűbb párt. Rémes elvekkel, de önazonos képviselőkkel. Számos témában már ma is ők diktálják a tempót, ezekben a többi párt igazodik hozzájuk, és ha nem hinnének eleve abban, amit mondanak, akkor taktikai alapon sem akarnának megváltozni. Ennyit a pragmatikus szempontokról.

Ami az erkölcsi vonatkozásokat illeti: vannak dolgok, amelyekből az egy is sok. Lehet, hogy a nyakkendő jótékonyan hat a nyilvános zsidózásokhoz vagy cigányozásokhoz, de annak az országnak a parlamentjében, amelynek nem is olyan régen több mint félmillió polgárát ölték meg származása miatt (éppen e parlamentben hozott jogszabályok segítségével), egy is sok az olyan kegyeletsértő, antiszemita felszólalásból, mint amelyet a Jobbik engedett meg magának az egyházi törvény vitájában („nincs annyi zsidó, hogy ekkora befolyással rendelkezzenek”). Igenis, az van, amit Fónagy János fideszes képviselő válaszolt erre: „Ha pedig azon csodálkozik, hogy kevesen vannak Európa legnagyobb zsinagógájában, az pont a maga szellemi elődei miatt van, akik hatszázezer nemzettársunkat pusztították el.” Mindez egyébként abban a szóváltásban, amelyben az államtitkárt a jobbikos képviselő ezt megelőzően lezsidózta.

A Jobbik viszonya a gárdához, illetve utódaihoz továbbra is támogató. Miközben „játssza” a parlamenti pártot, olyan szervezettel van tehát szövetségben, amelyik megkérdőjelezi a jogállam egyik legfőbb alapját jelentő állami erőszak-monopóliumot, gyakorlatilag „magánhadsereget” tart fenn. A Jobbik külpolitikájában teljesen szembemegy a zsidó-keresztény Európa stratégiájával, annak szövetségeseit, Amerikát és Izraelt egyértelműen elutasítja, míg ellenségeinek (például Irán) támogatására számít. A Jobbik nemzetközi kapcsolatrendszerében marginalizálódott neofasiszta pártok vannak, olyanok, amelyeket (így magát a Jobbikot is) még a „mérsékeltebb” neopopulista nyugat-európai szélsőjobb is kilök magából, szégyelli és túl extrémnek tartja. A Jobbik nem határolódik el egyértelműen a szélsőjobboldal legocsmányabb hagyományaitól sem (gondoljunk például a Hitlert éltető szülinapi bejátszásra az N1-en). A Jobbik gettóba zárná a párt korábbi alelnöke által „biológiai fegyvernek” nevezett „cigányokat”, és betiltana minden olyan szervezetet, amely hitében az európai szabadságjogok (azaz a szabad és felelős egyén) pártján áll.


Amikor az LMP azt javasolta, hogy kössön taktikai választási együttműködést a három ellenzéki párt, akkor lerombolta azt az erkölcsi falat, amely a Jobbikot (még) elválasztja a többi választható párttól. Ez a fal sajnos amúgy is nagyon gyenge, túl sok átjárható repedéssel. Gyenge azért is, mert a demokratikus ellenzék pártjainak sincsen szilárd elvi hátterük, amelyről tudnánk, hogy ahhoz a végletekig ragaszkodni fognak, bármilyen politikai helyzet vagy ajánlat próbálja is betörni őket. Az LMP-nek a Jobbikkal kötendő koalíciós javaslata kiváló példa erre. A Jobbikra ugyanis semmilyen taktikai megfontolásból sem szavazhat olyan ember, akinek fontos a demokrácia. Ha tényleg olyan választási helyzet áll elő, amelyben a Fideszt és rendszerét csak a Jobbikkal összefogva lehetne leváltani – azaz egy demokratikus alternatíva önmagában nem képes a váltásra –, akkor ne legyen kormányváltás, maradjon a Fidesz. Ebbe sokkal könynyebb beletörődni, mint abba, hogy a következő választáson a Fidesz legyen az egyetlen választható lehetősége a demokratáknak a nácik és szövetségeseik ellen.